elveszett
elveszett [e-e-ë] melléknév és főnév
I. melléknév
1. Olyan, ami veszendőbe ment, eltűnt. Elveszett bicska, iratok, levél.
2. Olyan, ami kárba ment, felhasználatlanul maradt. Az elveszett tápanyag.
3. Olyan <személy>, aki úgy elment, hogy nem tudjuk, él-e, hal-e. Hogy van édes anyám? nem beteg-e szegény? | Búskodik-e nagyon elveszett gyermekén? (Arany János) || a. A háborúban eltűnt, s ezért halottnak vélt <személy>. Visszatért elveszett fia.
4. (átvitt értelemben) Elveszett ember: a) erkölcsi züllésnek indult e. Inkább elveszett, mint megromlott ember, aki ha az élet kevésbé mostoha iránta, talán tisztességes maradt volna. (Ambrus Zoltán); b) olyan e., akire pusztulás, halál vár. Egy defterdár… jelenté: miszerint… parancsa van Teleki Mihályt menten elfogatni s vasra verve a basák tanácsa elé kisérni… A főúr elveszett embernek tartá magát. (Jókai Mór)
5. (átvitt értelemben, ritka) Elveszett fonal: megszakadt gondolatmenet. Keresi elméjében az elveszett fonalat. (Mikszáth Kálmán)
II. főnév -et, -je [e, e] (ritka)
1. Halott ember. Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva. (Jókai Mór)
2. (átvitt értelemben, költői) Olyan <személy>, aki a társadalom számára elveszett (6). Óh, én világ eleven halottja, Csúfja, gyávája, elveszettje. (Ady Endre)
