elvetél
elvetél tárgyatlan ige
1. <Nőstény állat> magzatát elveti, ideje előtt ellik. A tehén elvetélt. Akinek a disznaja elvetélt, rám fogta, hogy az én kancsal szemem rontotta meg. (Jókai Mór) || a. (ritka) <Asszony> magzatát ideje előtt, halva szüli meg. Nők, terhetek | viselők, elvetéljetek. (József Attila) Oly korban éltem én e földön, | mikor … az asszony boldog volt, ha elvetélt. (Radnóti Miklós)
2. (átvitt értelemben, rosszalló) <Gondolat, terv, tehetség> ideje előtt tönkremegy, elkallódik. A régi Magyarországon sok üdvös gondolat, a nagy tehetségek egész sora elvetélt.
elvetélés; elvetélő; elvetélt; elvetéltet.
