éter
éter [e v. ë] főnév -t, -ek, -e [ë, e] (régies írva: éther, aether is)
1. (csak egyes számban) (irodalmi nyelvben, régies) Ég, (világ)űr. Az éter végtelenje. A legmagasb menny s aether Uránjai | … körülted [= Isten körül] rendre keringenek. (Berzsenyi Dániel) || a. (átvitt értelemben, választékos) A fantázia, az ábrándozás világa. Az éterben szárnyal: fantasztikus elgondolásai, nem reális tervei vannak, ábrándozik. Lábaim a földet érik, Bár fejem az éterbe ring. (Komjáthy Jenő) || b. (irodalmi nyelvben, régies) Levegő. Testem étherré vált. Repülni akarok. (Arany János)
2. (csak egyes számban) (fizika, régies) Az a régebben feltételezett (légnemű) anyag, amely a világűrt kitölti, az elektromágneses és fényhullámokat, valamint a gravitációt közvetíti. Az éter hullámain: rádión, rádióhullámokon. Az éter elmélete elavult.
3. Oldószerül, fagyasztásra, a sebészetben pedig fertőtlenítő és altatószerül haszn. folyadék. Az éter émelyítő illatát a kórház folyosóján is érezni lehetett. || a. (vegyi ipar) Éterek: alkoholból készített színtelen, erősen illanó, bódító szagú, gyúlékony folyadékok.
Szóösszetétel(ek): éterelmélet; éterhullám; éterkábulat.
éteres.
