fi [2]
fi [2] [fi v. fí] indulatszó
1. (ritka) <Utálat, undor(odás) kifejezésére, főleg szagra utalva:> piha, fuj, pfuj. Fi, de büdös! Fí, ne jöjjön hozzám közel; dögleletes a lehellete! (Kazinczy Ferenc–Molière-fordítás)
2. (főleg irodalmi nyelvben) <Személyre, ennek cselekvésére, magatartására, életére vonatkozólag, megvetés, érzelmileg színezett elutasítás, elítélés kifejezésére.> Így kellett engemet a magam szolgálója előtt gyalázatba keverni? Szolgáló előtt – fi! szégyen gyalázat! (Csokonai Vitéz Mihály) Fi, sírni jössz a kötőm mellé, panaszkodni, hogy az uram, ember létére kedvesebb a lányoknál, mint egy ilyen vén legény. (Móricz Zsigmond) Apám, mikor látta a házasságomat, el is volt nagyon keseredve. Köpött: Fi! (Móricz Zsigmond)
