gúny
gúny főnév -t, -ja v. -a (csak egyes számban)
1. Vkire, vmire vonatkozó lekicsinylő ítéletnek magatartással, taglejtéssel, hanggal, beszéddel való olyan kifejezése, mely az illető személyt v. dolgot nevetségessé teszi v. akarja tenni. Csípős, éles, finom, maró, metsző, sértő gúny; a gúny éle; gúny tárgyául szolgál*: gúny tárgya; gúny tárgyává tesz vkit, vmit; kigúnyolja; gúnyból mondta; gúnyt ® szór vkire; gúnyt ® űz vkiből, vmiből, vkivel. Úgy látszik mama, ez a Bence úr gúnyt űz belőlünk. (Csiky Gergely) Mily mocskos dühvel, mily égető gúnnyal írták le a helyi lapok a lopásnak … történetét. (Tolnai Lajos) || a. Gúnyolódás. Nem férfi boszúja Temeti el híred, de leányzók gúnyja. (Arany János) Apró, szúrós parasztos gúnyban volt része, de ő vastagon adta vissza. (Móricz Zsigmond)
Kerülendő szó vagy kifejezés.
2. (irodalomtudomány) A nevetségesnek az az erősen célzatos faja, mellyel az író v. költő vmely társadalmi visszásságot torzítva ábrázol, hogy jobban észrevétesse, s kiküszöbölését elősegítse; szatíra. Sok nagy költőnk gyakran élt a gúny fegyverével. || a. (zene) Vminek zenei eszközökkel (pl. szokatlan ellentétet kifejező hangszereléssel) való nevetségessé tétele, ill. a nevetségesnek az a faja, amely így fejeződik ki. Bartók Béla műveiben gyakori a zenei gúny.
Szóösszetétel(ek): 1. gúnybeszéd; gúnyhahota; gúnykacagás; gúnykiáltás; gúnyköltemény; gúnystrófa; gúnyűzés; gúnyvigyorgás; 2. öngúny.
