hogyisne
hogyisne [gy-i] mondatszó (régies írva: hogy is ne is) (Az első szótag magánhangzója főleg gúnyos használatban gyak. hosszú és emelkedő hangmenetű) (bizalmas)
1. (gyak. gúnyos) <Párbeszédben megelőző felszólításra, kérdésre v. közlésre adott tagadásként, elutasításként, ilyen válasz előkészítő szavaként> [Tedd meg, kérlek az én kedvemért!] – Hogyisne! Van eszemben!: hogyan is kérhetsz v. kérdezhetsz ilyesmit?!; van annyi eszem, hogy ne tegyem meg, hogy nem tettem meg. Legjobb, bizony, ha bikavért iszunk: … – Zeüsz uccse, azt: piros jóféle színbort, Akkor, tudom, megjő a jó tanács. – Hogy is ne? színbort! mindig az ivás! (Arany János–Arisztophanész-fordítás) Én ti a nyomukba vezettétek őket? – Hogyisne! Hiszen ha nem is veletek jött volna Sárközi, már csak rá való tekintetből se. (Gárdonyi Géza) Pesten azt beszélik, üres mán a Hortobágy, se ló, se marha. – A, hogyisne. Hát sok lovat elvittek, de nyől az … most mán két hete újra sorozzák a fiatalságot a luvásárba. (Móricz Zsigmond)
2. <Elbeszélésben, előadásban, közbevetve> ez csak természetes, ez magától értetődik. Megkért, hogy tegyem meg neki. Hogyisne, hiszen annyit köszönhetek neki! A jószágigazgatók egy része félistennek hiszi magát, hogyisne: ezer ember kunyorálja kegyelmüket. (Vas Gereben) Te … mindjárt mögijedsz. – Hát hogyisne: ha ez a gyerök beteg, mindnyájan betegek vagyunk. (Gárdonyi Géza)
