horkol
horkol tárgyatlan ige -t, -jon (hangutánzó)
1. <Alvó ember, állat> nyitott szájjal való (be)lélegzéskor ismétlődő, elnyújtott, mély, hörgésszerű hangokat ad, hallat. Csöndesen, harsogva horkol. Fordulj meg, mert horkolsz. Úgy horkolt, hogy rezgett belé az ablak. Harsányan horkolt egy óra hosszáig. (Kosztolányi Dezső) Horkolva alszunk s törten, | egymás hátán, mint odvas farakás. (József Attila) || a. Ilyen hangot szokott hallatni (alvás közben). Nem foglak zavarni éjjel, nem horkolok. Nem lehet vele egy szobában aludni, úgy horkol. || b. (bizalmas) Ilyen hangot hallatva mélyen alszik. Péter! kiálta a földön fekvő hajdúhoz, ki fejét karjára hajtva horkolt. (Jókai Mór) Asztalnál ül a sok borissza, Az egyik horkol az ágy alatt. (Juhász Gyula)
2. (régies, költői) Horkan (1b). A vad olykor hátra horkol. (Arany János) Az állat … félve, horkolva ágaskodik és fordul vissza lovagjával. (Jókai Mór)
Igekötős igék: elhorkol; felhorkol.
horkolás; horkoló.
