hallata
hallata főnév (személyragos, rendsz. határozóragos alakban, főleg -ra raggal)
1. Vminek meghallása, hallás útján tudomásul vétele. Látni vágyta a rettentő tábort, Melynek félt már hire hallatától. (Madách Imre) || a. Vminek hallatára v. ritk. hallatán: mikor vmit (hangot, beszédet) hall(ott). A hír hallatára megörült. A szörnyű lárma hallatára megharagudott. E szavak hallatára sírva fakadt. Összenéz a bölcs törvényszék Hallatára ily panasznak. (Arany János) Undor fog el A tetszészaj, taps hallatán. (Komjáthy Jenő) A pacsirta … elkezdte csattogtatni a tavaszi himnuszt, amelynek hallatára kieresztette rügyeit a cseresznyefa. (Mikszáth Kálmán)
2. Vkinek, vminek hallatára: úgy hogy a szóban forgó személy, közösség hallja v. hallotta. Az egész közönség hallatára káromkodott. Én is oly dalt mondok világ hallatára, Melynek égen, földön ne légyen határa. (Vörösmarty Mihály) || a. Vkinek (a) füle hallatára: úgy, hogy saját fülével hallja v. hallotta. Fülem hallatára azt hazudta, hogy … Valahol … ekképpen nyilatkozott az ezredesné füle hallatára. (Mikszáth Kálmán)
