hallgatag
hallgatag melléknév -on, -abb
1. Keveset v. alig beszélő, hallgatni (II. 1) szerető v. tudó <személy>; kevés beszédű, szűkszavú, szótlan, csöndes. Hallgatag ifjú, öreg; hallgatag emberre bízta a titkot; hallgatagon: a) hallgatva, szótlanul, némán; b) vmibe szótlanul elmélyedve; elmerülten. Hallgatagon nézett a csillagokra. Nézi a foglyokat, s soraikban föltűnik neki egy hallgatag, szép, szomorú leány. (Péterfy Jenő) Fekete ruhát hordott, hallgatagon járt-kelt a házban. (Babits Mihály) A nagyságos úr sarkon fordul. Az ügynök hallgatagon követi. (Gelléri Andor Endre) || a. Ilyen emberre jellemző. Hallgatag természete van.
2. (irodalmi nyelvben) Zajt nem adó, az élet jeleit nem mutató <dolog, tárgy>; csendes, zajtalan, néma. Hallgatag erdő, éjszaka, táj. Minden oly ünnepélyes, hallgatag, Mint ahol haldoklót virasztanak …! (Tompa Mihály) Látom én: a folyó, azért hogy hallgatag, Mélyebb szokott lenni, mint a csörgő patak. (Arany János) Elnéztem a gyümölcsfák rezgő leveleit, a hallgatag … kertet. (Kaffka Margit) || a. (irodalmi nyelvben) Olyan <időszak>, amelyben vki nem v. alig beszél; néma. A zárkózott ember hirtelen idegessége tört ki belőle, a hosszú, dacos és hallgatag éveken át fölgyűlt idegesség. (Babits Mihály)
3. határozói használat(ban) (irodalmi nyelvben) Hallgatagon, hallgatva, némán. Csak hallgatag néz és morog magában. (Madách Imre) Este, este … | a szegény tükör is hallgatag lóg. (Kosztolányi Dezső) A földeken néhány komoly paraszt | hazafelé indul hallgatag. (József Attila)
hallgatagság.
