hangsúly
hangsúly főnév
1. <Beszédben> egy-egy szótagnak a környezőkhöz képest nagyobb hangerővel történő kiejtése, kiemelése; nyomaték. ® Emfatikus hangsúly; ® értelmi v. logikai hangsúly; ® érzelmi hangsúly; ® kötött hangsúly; ® szabad hangsúly; ® történeti v. hagyományos hangsúly; változó hangsúly. A magyarban a hangsúly rendszerint az első szótagra, a franciában az utolsóra esik. Német barátaimtól hallottam, hogy mihelyt egy magyar kinyitja a száját, bármennyire is tudja Goethe nyelvét, tüstént észreveszik a hangsúlyán …, hogy egyébként Petőfi nyelvét beszéli. (Kosztolányi Dezső) || a. Hangsúlyozás (1a–2). Jó hangsúllyal olvas. Engem úgyse, fönséges úr, jó szavalás; jó hangsullyal és kellő mérséklettel. (Arany János–Shakespeare-fordítás) || b. (nyelvtudomány) Zenei hangsúly: hanglejtés.
2. (zene) Bizonyos hangok, hangzatok kiemelése a zenemű előadása folyamán dinamikai erősítéssel, nagyobb hangerővel. Harmóniai, melódikai, ritmikai hangsúly. A természetes hangsúly mindig az ütem elejére esik.
3. (átvitt értelemben) <Rendsz. állandósult szókapcsolatokban.> A vmit több hasonló közül előnyben részesítő, vminek a fontosságát, lényeges voltát kiemelő figyelem. Vmin van a hangsúly; vmire esik, kerül a hangsúly; vmire teszik, vetik a hangsúlyt. Az üzemben most az önköltségcsökkentésen van a hangsúly.
Szóösszetétel(ek): 1. hangsúlyeltolódás; hangsúlyjelölés; hangsúlyszabályozó; 2. főhangsúly; mellékhangsúly; szóhangsúly; véghangsúly.
