hő [3]
hő [3] mondatszó
I. (népies) <Figyelemkeltő szóként, főleg távol levő személynek kiáltva.> [A deák] kézzel-lábbal kezdett integetni … – Hő, hő, hahó – kiabált torkaszakadtából. – A lovas észrevette, egyet került az útján, s arra tért. (Móricz Zsigmond)
II. (népies)
A. <Megállást parancsoló szóként.>
1. <Igába fogott lovat v. más igásállatot, ill. fogatolt járművet megállító szóként.> Hő, te fakó! Zaj hallatszott: hajsza Csákó! … hi! hő! (Tóth K.)
2. <Mezei v. erdei vad kergetésekor kiabált v. megállást parancsoló szóként.> Duzzog (a rókát kergetve jő). Sánta róka, hőhe, hő! már alig piheghetek; Megharaptál, én megeszlek: Hőhe! sánta róka, hő! (Elfogja a rókát) (Vörösmarty Mihály) Róka, medve, hőhe hő, Vadra, holla, hajsza! hő! (Tóth L.) Nyúl futott keresztül a kocsi előtt. – Hő, hő, – kiabáltak utána. (Móricz Zsigmond)
B. <Személy csillapítására, nyugtatására.> Ki eszi ezt [a sok halat] meg? – kérdezte édesanyám határozott undorral. Ki eszi?! … Hő, azon ne búsuljon anyám! (Móricz Zsigmond)
III. (tájszó) <Ökör hátráltatására, visszaléptetésére:> hátra! vissza! Hő, vissza!
