kegy
kegy [ë v. e] főnév -et, -e [e, e]
1. (választékos, gyak. gúnyos) Emberi vonzalomból eredő, néha – főleg alárendelt személy iránt – leereszkedően megnyilatkozó jóindulat, amely arra készteti az embert, hogy másvkivel jót tegyen, vkinek a kérését, kívánságát teljesítse; jóakarat, pártfogás. Kegyben tart vkit; vkinek a kegyeibe ® ajánlja magát; ® beférkőzik vkinek a kegyeibe; ® befurakodik vkinek a kegyeibe; vkinek kegyeibe ® férkőzik; kegyébe fogad vkit; vkinek a kegyeibe ® lopakodik; kegyben áll vkinél; kiesik vkinek a kegyéből; vkinek a kegyére áhítozik, pályázik; kegyére méltat vkit; kegyet gyakorol vkivel; vkinek a kegyét elnyeri, élvezi, elveszti; vkinek a kegyeit ® keresi. Ábránd, hiúság, múló kegy, javak | … Vész és gyalázat el ne rántsanak. (Arany János) E csekély meddő mesét, Mely csak álom, semmiség, Nézze most el úri kegy. (Arany János–Shakespeare-fordítás) Dühbe csapott a béres igricek Vesztük-érző, úr-dicsérő románca. De künn a dal szabadító s szabad, Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre. (Ady Endre)
2. (rendsz. többes számban) (gyak. tréfás, gúnyos) A nő vonzalma, hajlama, hajlandósága vmely férfi iránt. Vkit kegyeiben részesít; kegyeit osztogatja; vkinek kegyeit élvezi; kegyeivel eláraszt, megajándékoz vkit. [A csermelyhez.] Oh vidd e rózsabimbót Vidd lejtve le, Gyengéden szíve halmát Illesd vele … S ha erre meg nem indúl Szánó kegye, Zúgjad, hogy szíve márvány Mint kebele. (Vörösmarty Mihály)
3. (régies) Kegyelem (1). ® Kényre-kegyre. „Testvéred … Udvaromba miért soha nem vezetted …?” | … György pedig felele: „Oh, uram királyom! | … Érdemetlen volna királyom kegyére.” (Arany János)
Szóösszetétel(ek): kegyadomány; kegyajándék; kegyhajhászó; kegyosztó; kegyosztogatás; kegyteljes; kegyvesztés.
