kelő
kelő [e] melléknév és főnév
I. melléknév Általában olyan, aki, ami kel [1] (főleg 1–2, 6, 8).
1. Olyan <személy>, aki egy bizonyos időben szokott felkelni. Korán kelő öreg ember.
2. Éppen a látóhatár fölé emelkedő <égitest>. A kelő nap megvilágította az országutat. (Gárdonyi Géza)
3. (választékos) <Állandósult szókapcsolatokban:> olyan <élőlény>, aki, amely a főnévi határozóval jelölt mozgásba kezd. Birokra kelő legény; fegyverre kelő nép; szárnyra kelő madárfióka.
4. Olyan <áru>, amely a piacon vhogyan fogy. Gyorsan kelő áru.
II. főnév (csak -ben ragos alakban) (választékos) Kelőben: abban az állapotban, amikor (éppen) kel(ni kezd); úgy, hogy éppen kel [1] (főleg 2–3), kelni akar. Kelőben van a nap. Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben. (Arany János)
Szóösszetétel(ek): járókelő.
