keserves
keserves [e-e-e] melléknév és főnév
I. melléknév -en, -ebb [e, e]
1. Keservet, keserűséget okozó, fájdalommal tele. Keserves csalódás, esztendők, éjszaka, veszteség. Óh, mely keserves annak élni, Kinek tovább nincs mit remélni. (Csokonai Vitéz Mihály) Már alig beszéltem velük; … nagyon keserves, … idegesítő állapot volt ez. (Kaffka Margit) Hajnalban keserves válásra üt az óra. (Kosztolányi Dezső)
2. Keservet, keserűséget, fájdalmat kifejező. Keserves panasz, sóhaj. Keserves sírásra fakadt. Ki írja fel keserves könnyeinket? … (Katona József) Keserves, szemrehányó pillantást vetett az elnökre. (Krúdy Gyula) || a. keservesen: a) fájdalmasan, bánatosan. Keservesen sír. [A furulyát] szomorún, keservesen fútta. (Arany János); b) (ritka, bizalmas, gúnyos) ugyancsak nagyon. Keservesen elver valakit. A kuruc vezérek … keservesen megverték a császári hadvezéreket. (Jókai Mór)
3. Nehéz munkából, kínos erőfeszítésből eredő. Keserves garas, kenyér, keresmény; keserves izzadsággal, verejtékkel. Hét esztendeje eszi … egy … nyomorultnak a kenyerit, felszíja a keserves verítékit … (Kaffka Margit)
4. (bizalmas, tréfás, rosszalló) Hitvány, mit sem érő, értéktelen. Üres volt a feje neki, Üresebb a zsebje, Egy keserves polturáért Könyökig vájt benne. (Petőfi Sándor)
5. <Káromkodásokban nyomatékosító szóként.> A keserves mindenit! Azt a keserves rézangyalát! A keserves voltát ¬! „A keserves voltát, rugaszkodj utána!” | Kiáltott most János egyik óriásra. (Petőfi Sándor)
II. főnév -t, -ek, -e [ë, e] (ritka)
1. Szomorú szövegű, kesergő dallamú dal; kesergő.
2. (Egy) keserveset v. keserveseket: (fájdalmasan v. elkeseredetten) nagyot, nagyokat. Keserveset kiált, nyög, ordít. Egy keserveset káromkodott. Keserveseket nyögött.
