kevély
kevély [e] melléknév és főnév (választékos)
I. melléknév -en, -ebb [e, e]
1. Olyan <személy>, aki magát túlzottan nagyra tartja, másokat pedig lenéz; dölyfös, gőgös, felfuvalkodott, pöffeszkedő. Kevély vmire v. (régies) vmiben; kevély a születésére, tudására, vagyonára v. (régies) szépségében, pénzében, tehetségében kevély; kevély gazdagok, katonák, papok, vitézek. Szóláshasonlat(ok): olyan kevély, mintha ő ® ültette volna a Fiastyúkot v. mintha ő ® hajtaná a Göncölszekeret. A görög természet szerint kevély, az asszonyok annál inkább. (Mikes Kelemen) Innen tekinte szét … a vitéz honalkotó, | Le a Tiszáig … | S le Alpárnak, hol a kevély Zalán | Földönfutóvá lesz. … holnap talán! (Arany János) || a. Ilyen emberre jellemző, kevélységet kifejező <külső, megnyilvánulás>. Kevély arc(kifejezés), tekintet, testtartás; kevély parancs, üzenet; kevélyen áll, beszél, néz, ül, viselkedik. Kevély hangon szólt hozzá. Ha elmegyek mellette oly közel, Nem bánt-e meg szilaj, kevély szeme? (Vörösmarty Mihály) Kevély Szájam körül már gyáva gödröt ás … Valami ősi meghunyászkodás. (Tóth Árpád) Kevély | száját elhúzva kacagott. (Kosztolányi Dezső) || b. (irodalmi nyelvben) Kevély emberhez hasonló, (maga)tartására emlékeztető. Kevély galamb. A platánok Hallgattak, a sok zord, kevély sudár. (Tóth Árpád)
2. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Kevély ember(ek) lakta, hozzá(juk) tartozó, gazdag, pompás <hely, épület, ország>. Kevély palota. Miért vagy oly kevély, te palota? (Petőfi Sándor)
II. főnév -t, -ek, -e [ë, e] Kevély (1) ember. A kevélyeket ki kell nevetni v. meg kell alázni. Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom. (Csokonai Vitéz Mihály) Ám csudálni méltó mindenek fölött, Hogy kevély alig van annyi úr között. (Czuczor Gergely)
