kelt [1]
kelt [1] [e] tárgyas ige -ett, -sen; -eni [ë, ë, e]
1. Alvásból ébreszt; költ. Hat órakor keltsenek! || a. (Új) életre kelt: okozza, hogy új életre keljen. Életre keltette benne a szenvedélyt. Életre akarta kelteni a nemzetet. A vízbe fúltat mesterséges légzéssel életre keltették. Az elalélt leány fejét hűs vízzel locsolva, ismét életre kelté őt. (Jókai Mór)
2. (átvitt értelemben) <Benyomást, érzelmi állapotot> előidéz, okoz, ébreszt (2). Gyanút, vmilyen érzést, feltűnést, nagy hatást, nyugtalanságot, örömet, pánikot, reményeket kelt; ® tetszést kelt; undort, zűrzavart kelt. Azt a benyomást, hitet kelti, hogy … A címeres, nagy utazó láda … az állomáson feltűnést keltett. (Kuncz Aladár) Itt és amott tűnt föl a városban, mértéktelen szenzációt keltve. (Babits Mihály) || a. (átvitt értelemben, régies, irodalmi nyelvben) Vmire kelt: okozza, előidézi, hogy vmire keljen (6). Haragra keltem a király szivét. (Vörösmarty Mihály)
3. <Madár> költ [2].
Igekötős igék: felkelt; kikelt.
keltés; kelthető; keltő.
