lehel
lehel [lehel v. lehell] ige -t, -jen [ë]
1. tárgyatlan Az elhasznált levegőt lassan, nem nagy erővel kiengedi, kifújja a tüdőből (vhová). Vkinek az arcába lehel; kesztyűjébe, tenyerébe lehel; az ablakra, a tükörre lehel. Mit ittál? Lehelj rám! || a. tárgyatlan (költői) Gyengén (bele)fúj vmibe. Sípjába lehelt az erőtlen ajakkal. (Vörösmarty Mihály) || b. tárgyas <Ember, állat vmely légnemű anyagot> leheletével, ill. lehelet alakjában tüdejéből, szájából kibocsát, kifúj. Borgőzt, pálinkaszagot lehel. A nagy hidegben a lovak sűrű párát lehelnek. Kellemetlen szagot lehelt rám. Szerető lehell most meleget | szerető tenyerébe. (Radnóti Miklós) || c. tárgyas (költői) Életre lehel vkit, vmit: melengető leheletével föléleszti, életre kelti. Hol van a szellem, ki életre lehellje A szivet …? (Arany János) || d. tárgyatlan (népies, régies) Lélegzik. Utolsót lehel; ® végsőt lehel. Már alig lehel, úgy odavan. Megént lehellhetek, megént, és érzem azt, hogy élek. (Katona József) Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval? | Míg birtam, erővel, – míg lehelek, szóval? (Arany János) || e. tárgyatlan (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Él, létezik. Óh csókollak, óh ölellek! Míg moccanok, míg lehellek. (Csokonai Vitéz Mihály)
2. tárgyas (irodalmi nyelvben) Lehelve, halkan suttogva mond, dalol vmit. Halálos ágyán utoljára is az ő nevét lehelte. Olyan édes dallamot lehellt, Hogy a bősz tenger nyájas lőn dalára. (Arany János–Shakespeare-fordítás) || a. tárgyas (irodalmi nyelvben) Csókot lehel vkire, vmire: könnyed finomsággal, ajkával alig érintve megcsókolja. Szinte önkéntelenül csókot leheltem az arcára. (Gárdonyi Géza) Fölágaskodott hozzá, hogy sebtében csókot leheljen az édes, imádandó arcra. (Kosztolányi Dezső)
3. tárgyas (átvitt értelemben, választékos) <Tárgy, növény, hely vmely légnemű anyagot v. amit ilyennek érzékelünk> mintegy leheletként áraszt (magából). A fák éjjel oxigént lehelnek. Az erdő, a rét üdítő illatot lehel. Kénköves bűzt lehel a tó. (Arany János) Cukrászdák vaniliaillatot leheltek. (Kosztolányi Dezső) A kórház sárga, komor fala nyirkos hideget lehelt. (Karinthy Frigyes) || a. tárgyas (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) <Tárgy, hely, jelenség, személy vmely kellemes, finom, jellegzetes sajátosságot> áraszt, sugároz magából. Leírásai amaz eredeti frisseséget lehellik, mely a közvetlen költői szemléletből fakad. (Arany János)
4. tárgyas (átvitt értelemben, választékos) <Vmely tulajdonságot, képességet, készséget> olt, plántál vkibe, vmibe. Vmilyen érzelme(ke)t, érzés(eke)t, eszmét, vmi iránt fogékonyságot lehel vkibe; lelket lehel vmibe: <művészetével> mintegy megeleveníti, úgyhogy műve az életszerűség hatását kelti. A művész lelket lehel a holt anyagba. Mi hát az eszme, Mely egy ily népbe egységet lehel …? (Madách Imre) Reá a művészet geniusza legforróbb ihletét lehellte. (Jókai Mór)
lehelés; lehelget; lehelő; lehelt.
