maga [2]
maga [2] névmás, személynévmás magát; (többes számban) maguk, magukat (3. személyű állítmánnyal)
I. (névmásként) <Megszólításként és mondatrész értékű megjelölésként, a bizalmas te és ragozásbeli alakja helyett.>
1. <Főleg egy körbe tartozó személyek között, olyankor, amikor a megszólított érzelmileg v. társadalmilag nem áll különösebben közel a beszélőhöz.> <A köznyelvben férfiak nőkkel szemben, nők férfiakkal szemben, az ön-nél bizalmasabb megszólításként élnek vele; néha nők egymás közt is használják; a népi beszédben főleg a fiatalabbak használják; az idősebbekhez, leányok a legényekhez szólva; falusiak és városiak is használják egymás közt; falun, kül. régen, néha kevésbé megtisztelő, mint a „kend”.> Ugye kedves János, maga is velünk jön? Egy bizalmas kérdésem volna magához. Oly zavarba vagyok, ha magát, kedves Boldizsárom, nálam találja [a másik udvarló], sejdíteni fogja édes titkomat. (Eötvös József) A másik mód … az lenne, ha maga kérne meg engem férjeül. – No hallja, szolgabíró úr maga mégis gonosz egy ember. (Mikszáth Kálmán) [Miklós:] – Lárifári. Maga bizarr leány, és bizarr címet talál rá, hogy nekem szemrehányásokat tehessen. (Ambrus Zoltán) Magával álmodtam, – mondta rajongó hangon Péter Pál … – Én is magával. (Krúdy Gyula) –11 (rendsz. kiemelő hangsúllyal) <Más személlyel való szembeállítás kifejezésére, akár ki van fejezve a másik személy, akár csak oda értjük.> Mi elmegyünk, (de) maga itt marad. Vagy én megyek, vagy maga. Magát is elvisszük. Maga sem okosabb, mint más. Én nem vagyok maga. Ha magának volnék, én másképp viselkedném. Én testből és vérből állok, mint Maga. (Kármán J.) –12 <A figyelemnek a megszólítottra való erősebb ráirányítására, mással való szembeállítás nélkül.> Maga meg tudja ezt csinálni. Maga mindig a talpára ugrik. (Mikszáth Kálmán) –13 <Megszólításként, mellékhangsúllyal, a megszólítottnak vmely kiemelt tulajdonságára való célzással v. rámutatással.> Maga gonosz! Mi jut eszébe, maga boldogtalan? Az asszony… anyáskodva ment [a diákhoz] …suhogó lépéseivel. – Maga mit tanul füles? (Móricz Zsigmond) –14 <Mellékhangsúlyos helyzetben, felkiáltásban, kérdésben, érzelmileg erősen színezett állításban a megszólított személy kiemelésére, rendsz. a mondat belsejében, a főszólam után.> Mi köze magának ehhez? Törődnek is azok magával! –15 <Mellékhangsúllyal v. hangsúly nélkül is szükséges e névmás használata, valahányszor az állítmány alakjából nem derül ki, hogy a megszólított személyéről van szó.> Maga ugyan szép dolgokat csinál! Kerestük magát tegnap. [Palojtay István uramat] azzal ijesztették meg, hogy maga megneheztelt. (Mikszáth Kálmán) || a. (népies) <A feleség beszédében férje megtisztelő megszólításaként, olyan családban, amelyben a férj tegezi a feleségét, a feleség magázza a férjét.> Elhoztam a fiatal káplánt, hogy neked bemutassam. – Nagyon örülök –, mondta az asszony ajkbiggyesztve. – Ott vár, otthon, mert én elszaladtam elibed … – Én nem értem, minek hagy ott maga valakit! (Móricz Zsigmond) || b. (1945 előtt, finomkodó) <Főleg a nagypolgárság és az arisztokrácia körében, valamint az ezeket utánzó családok némelyikében a házastársak, ill. a testvérek kölcsönös megszólításaként, valamint a gyermekek megszólításaként az ilyen szülők részéről.> [Éva grófkisasszony testvéréhez, a könyvekért rajongó Rozália grófkisasszonyhoz:] Maga mindég mást gúnyol a haszontalan időtöltésért, holott maga holmi dib-dábsággal, holmi szemét könyvekkel tölti napestig idejét. (Csokonai Vitéz Mihály)
2. (1945 előtt) <Leereszkedő megszólításként társadalmi szempontból alacsonyabb rangúnak tartott személlyel szemben.> Hát maga mit keres itt? Magyar Miska … Egyszer … Ajándékba könyvet kapott … | „Hallja maga, János deák! Mi van ebben?” (Arany János) Ej, barátom, maga túlságosan sokat akar. (Mikszáth Kálmán) || a. (1945 előtt) <Főleg vidéken, háztartási v. mezőgazdasági alkalmazottat, cselédet tartó személytől v. annak hozzátartozójától használt nagyobb megbecsülést kifejező megszólításként női alkalmazotthoz szólva, a cselédeknek régen általában mondani szokott tegező megszólítás helyett.> Vilmos [az alispán fia, nőtestvérének a szobalányához:] … Maga, Biri, menjen át mindjárt Ilkához, vigyen neki virágot, ruhát, könyvet, akármit, … Biri: Jól van, teins uram, mindjárt ott leszek. (Eötvös József) || b. <Lenézést, megvetést, haragot kifejező udvariatlan, sértő megszólításként.> Na mit csinált már megint, maga ló?!
3. (birtokos jelzőként, -j(a), -j(e) személyragos birtokszóval kapcs., rendsz. a birtokszó előtt, megelőző határozott névelővel) A magával v. magukkal <mint megszólított személlyel, ill. személyekkel> meghatározott kapcsolatban levő; az <a személy, dolog>, aki a magáé (mguké), aki magához (magukhoz) tartozik. A maga fia milyen pályára megy? A maguk lakását mikor festették? Hát a maga táncosa hova lett? [– kérdezi egy mesterlegény Tóth Maritól]. (Mikszáth Kálmán) Szép a világ! lelkesedett a doktor. – S a maga betegei mégis itt hagyogatják – kötekedett vele a szolgabíró. (Mikszáth Kálmán) Attul a maga orra foghajmás (Mikszáth Kálmán) [= fokhagymás], hogy mijen van, mijen nincs. (Móricz Zsigmond) || a. (bizalmas) A maga (maguk) embere: a) olyan ember, aki a maga (a maguk) érdekeit képviseli; b) aki tetszik magának (maguknak).
II. (főnévként)
1. A „maga” szó <mint nem bizalmas, rideg v. lenéző megszólítási forma.> [Mért nem mondta maga ezt nekem?] – Ezt a „magát” pedig visszautasítom! || a. „Magá”-nak v. (régies) per „maga” szólít, titulál vkit: a „maga” szóval sz., t. vkit. A tiszttartó … per maga titulált. (Vas Gereben) Per maga titulálja. (Tolnai Lajos)
2. Olyan többé-kevésbé lenézett személy, akit a „maga” névmással szoktak megszólítani. Én mindig csak „maga” voltam neki: a) nem jött létre köztünk bizalmasabb viszony; b) egy kissé mindig lenézett, és nem szólított „ön”-nek. [– Maga?] – Nem vagyok én magának maga! Nézze meg az ember! (Móricz Zsigmond)
