merő [3]
merő [3] [e] melléknév és határozószó
I. melléknév -n v. -en [e]
I. <Minőség jelölésére, minősítésre.>
1. (régies) Egészséges feszességgel keményen álló. Csak egy nyavalyát küld [a halál]… és merő Derekakból kifogy az ifjúi erő. (Csokonai Vitéz Mihály) || a. (régies) Hajlékonyságot nélkülöző; merev, megmerevedett. Testem meghűlt, már merő, Nincs bennem semmi erő. (népköltés) A csúz miatt ujjai bogosak és merők. (Kemény Zsigmond) || b. (választékos) Merőn v. merően: a) szilárdan, mozdulatlanul és egyenes tartással. S az összehangozó szivek között Magam ne álljak, mint a szirt, merőn. (Vörösmarty Mihály) Vas-rostélyos kicsiny ketrecben áll Az oroszlán… Ott áll merően, méltóságosan. (Petőfi Sándor) || b. <erős lelki megrázkódtatástól> meredten, megmerevedve, dermedten. Haloványan hófehér szobornál | Szép Ilonka némán és merőn áll. (Vörösmarty Mihály) Ildikó most is ott űl Keve ölében | …Amint ezt meglátja jó Barangó vitéz, | nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz. (Petőfi Sándor) || c. (elavult) Megfeszített izmokkal, görcsös merevséggel. Merően szorítá kezébe azon iratot. (Jókai Mór) || c. (elavult) Merőn v. merően: teljesen. Judit leányomat mindenből merően és egyenesen kizárom és kitagadom. (Jókai Mór)
2. (ritka) Kimeredő, kidülledő, meredt <szem, tekintet>. Fekete szemei merőre kidagadtak. (Vas Gereben) Török Bálint… merő szemekkel nézett a hangok felé. (Gárdonyi Géza) || a. <Nézést jelentő igék és szókapcsolatok mellett:> merőn v. merően: tekintetét egyenesen és kitartóan vkire, vmire irányítva, ill. egy bizonyos irányba szegezve. Merőn néz vkit, vmit; merően maga elé, a távolba néz. Bámulatos szemeit lassan fordítja s merően A táltosra tekint. (Vörösmarty Mihály) S merőn szemléltem fényes arculatját. (Petőfi Sándor)
II. <Kirekesztés kifejezésére, fokozó értelmű jelzőként.>
1. (gyak. a csupa szóval együtt) (népies, régies) <Kül. anyagnév jelzőjeként:> semmi egyébből, mint a szóban forgó dolgokból álló; csupa. A fala ezüstből volt, az ablakok rajta gyémántból, a teteje merő aranyból… (népköltés) Itt, ki szerette a Múzsákat, | Nevével kérkedő táblákat Merő gyémántokból talál. (Csokonai Vitéz Mihály) Minden öltözet csupa merő arany volt. (Jókai Mór)
2. (gyak. az egy szóval nyomósítva) (népies, túlzó) A jelzett szóval kifejezett anyaggal teljesen beborított; csupa, tiszta. Mosd meg arcodat, Hiszen merő vér. (Petőfi Sándor) Ahogy a vár alá érkezett, látszott, hogy… arca merő egy vér. (Gárdonyi Géza) A többórás lovaglás megjuhászította, s merő egy tajték volt az egész teste. (Móricz Zsigmond) || a. (választékos) <Főleg elítélendő tulajdonságot, nemkívánatos állapotot stb. jelentő elvont főnév előtt:> nem egyéb, mint (nagyfokú); valóságos, tiszta, kész. Merő formaság, gyávaság; merő veszedelem. Merő véletlen volt a találkozás. Merő hazugság, merő kitalálás, amit mond. Agyában merő zavar volt. (Jókai Mór) Arca merő tiszta becsület. (Vajda János) No ez merő őrültség! (Gárdonyi Géza)
II. határozószó
1. (melléknév előtt) (régies) Valósággal, egészen, teljesen. Vakmerő, néha merő vak, de annál rosszabb számító… (Széchenyi István) A durva Pyrrhus… Tetőtül talpig most merő piros. (Arany János–Shakespeare-fordítás)
2. (határozó előtt) (népies v. választékos) <Annak kifejezésére, hogy a szóban forgó körülményen kívül semmi más körülmény szerepére nem kell gondolnunk:> csak, csupán, pusztán. Merő dacból, gőgből. Merő becsületességgel nem lehet… könnyen meggazdagodni. (Csiky Gergely–Molière-fordítás) Merő csúfságból toldtak… a két predikátumhoz még kettőt. (Mikszáth Kálmán) Feláldoztam magamat csupa merő jószívűségből. (Móricz Zsigmond)
