mondat
mondat főnév -ot, -a, (nyelvtudomány)
1. A beszédnek az a legkisebb – egy v. több szóból álló – egysége, amellyel vmit kijelentünk, kívánunk v. kérdezünk. → Egyszerű mondat; → összetett mondat; → puszta mondat; → hiányos mondat; → kihagyásos mondat; → tagolatlan mondat; → tagolt mondat; alárendelő (összetett) mondatok; → alárendelt (összetett) mondatok; → mellérendelt mondat; → mellérendelt (összetett) mondat; → kapcsolatos mondat(ok); → ellentétes mondat(ok); → választó mondat; → magyarázó mondat; → következtető mondat; jelentő mondat; → kijelentő mondat; → felkiáltó mondat; felszólító v. parancsoló mondat; állító mondat; kérdő mondat; → óhajtó mondat; tagadó mondat; → tiltó mondat; → szaggatott mondatok; a mondat alakja ←. Rövid mondatokban beszél. Egy mondatban is elmondhatom: Éjfélkor az apja várt Hedvig helyett. (Gárdonyi Géza) Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki, vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot. (Kosztolányi Dezső) || a. (nyelvtudomány) <Rendsz. csak néhány állandósult szókapcsolatban viszonyítást kifejező jelzővel v. összetételben.> Vmely összetett mondatnak az a szakasza, tagja, mely a beszéd önálló egységeként is megállhatna, de az adott esetben csak alkotórésze a nagyobb egységnek, az összetett mondatnak: tagmondat. → Alárendelt mondat; → függő mondat; mellérendelt mondat. || b. (nyelvtudomány) Ezek vmelyikének írott formája. A mellérendelt mondatok közé vesszőt teszünk.
2. (zene, kissé régies) Zenei mondat: rendsz. nagyobb frázis (2).
Szóösszetétel(ek): 1. mondatalkotás; mondatelemzés; mondathalmaz; mondathangsúly; mondatkötés; mondatszerkesztés; mondatszerkezet; 2. főmondat; jelmondat; körmondat; mellékmondat, tagmondat, távmondat; tőmondat.
mondatnyi.
