már
már határozószó
I. <Valóságos időviszony kifejezésére.>
1. (múlt idejű igével kapcs.) A múltban, az eddig eltelt időben; valamikor régebben. Néhányszor volt már ott. Egyszer már mondtam. Szebbet is láttam már. Hány drága élet hullt már érted el, Oh szent szabadság! (Petőfi Sándor) Sokszor találkoztam vele már. (Ady Endre) || a. Közelebbről meg nem határozott, de nem nagyon távoli múltban, nem nagyon régen, úgy, hogy eredménye a jelenben is megvan. Itt volt, de már elment. Már elkészültem. Kifáradt már a lovas és a ló. (Petőfi Sándor)
2. A múltban, a szóban forgó cselekvéssel, állapottal egy időben. Már születésekor; már akkor (is). Az egyik gyerek még csak a harisnyáját húzogatta, a másik már teljesen fel volt öltözve. Reggel a hajdú jött jelenteni, hogy föl van tálalva a reggeli … Ugyanekkor már népesedett a megyeház környéke. (Mikszáth Kálmán) || a. A múltban, a szóban forgó időpontnál előbb elkezdve, vkit vmely cselekvésben megelőzve. A tanár már ott volt, mikor beléptem az osztályba. Ő már írt, amikor én elkezdtem. Akkor már ébren volt, mikor bementem hozzá. Átadta magát a Bubenyik kezeibe, aki már várt rá. (Mikszáth Kálmán) || b. A szóban forgó cselekvést v. állapotot megelőzve és befejezve, a múltban előbb. Már megcsinálta a feladatot, mikor segíteni akartam neki.
3. A múlt eredményeként, az idő, az események előrehaladott állapotában; a jelenben a dolog úgy áll, hogy … már esteledik. Már késő. Már mindegy. Már itt az ideje. Elég nagy, okos már ahhoz. Már messze van a város. Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már. (Petőfi Sándor) A papiros már elefántcsont színűvé sárgult. (Herczeg Ferenc) || a. <Hosszú akadályozás, várakozás után, a nehezen várt megvalósulás kifejezésére:> végre; végre valahára (mellette az állítmány a múltra mutat vissza). Csakhogy itt vagy már! Most már belátja … Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! (Petőfi Sándor) Uj a világ nálunk is már, hozsánna. (Ady Endre) || b. <Jövőre utaló állítmánnyal, türelmetlen óhajtásban, sürgetésben:> végre, valahára. Gyere már! Nyögd ki (® kinyög) már! Mikor leszel már meg? Csak már jönne! Mikor fogunk már összefogni? | Mikor mondunk már egy nagyot Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nemmagyarok? (Ady Endre) Föl kéne szabadulni már! S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk. (József Attila) || c. Éppen most. Már készen vagyok. Már indulhatunk. Ihol vagyok már. Hát késtem sokat? (Arany János–Arisztophanész-fordítás)
4. A szóban forgó, soknak tartott időtől kezdve, azóta is, mostanáig is folytonosan. Már egy hete oda van. Már régen v. régóta beteg. Már születésétől fogva sánta. [A dunavölgyi népek bánata) Mindigre egy bánat marad. | Hiszen gyalázatunk, keservünk Már ezer év óta rokon. (Ady Endre) Már egy hete csak a mamára gondolok. (József Attila) || a. <Rendsz. tagadásban:> ezentúl, mint ezelőtt. Már nem fog jönni.
5. (gyak. tagadószóval) Egy bizonyos közelebbről meg nem határozott időpont óta, az eddigitől eltérően, azzal ellentétben; többé. Már nem szereti; már nem fiatal. Ő sem a régi már. Már házas. Nem úgy van már, mint volt régen. Temetőbe kit kisérnek? | Akárki! már nem földi rab. (Petőfi Sándor) Nincs mit kereskedj már e tájon. (József Attila) || a. <Vmely eltérő v. ellentétes korábbi állapottal szembeállítva> mostantól v. vmely nem nagyon régi múltbeli időponttól kezdve; ezelőtt nem, de most igen. Már alszik; már ébren van; már látom; már emlékszem. Most már másképp beszél. A mulatság folyt, de már lankadtan. (Mikszáth Kálmán) Már tudom, hogy kiről van szó. (Ady Endre) || b. <A jövő időre mutatva, ellentétben a múlttal> mostantól kezdve, az ezután következő időben; ezentúl, ezután. Már nem iszom többé. Már nem fogok oda eljárni. Ezt se látod már többé. Ragyogj csak, úgy sem ragyogsz már soká. (Petőfi Sándor) || c. Mostanáig, de ezután már nem. Már eleget tűrtünk! [Esze Tamás komája.] Morva grófé földem, Asszonyom a sírban. | Menjünk, menjünk Munkács felé, | Már eleget sirtam. (Ady Endre)
6. Most, váratlanul, szokatlanul, indokolatlanul korán. Már itt van? Már beköszöntött a tél. || a. <Vmely más időhatározóval> a megjelölt korainak v. rövidnek tartott idő tartama alatt, akkor, nem későbbre halasztva. Már az idén végez, s kész tanár lesz. || b. <Más időhatározóval:> szokatlanul korainak tartott időpontban. Már öt órakor felkel. Már holnap indulunk. Már maholnap meg is érkezik … (Petőfi Sándor) Civis-urak, már holnap nagy baj lészen. (Ady Endre) || c. Azonnal vminek megtörténte után, semmit sem várva, késlekedve; máris. Most ebédelt s már éhes. Szegényember, hejh, csak egyet szólna – A király már katonákért szólna. (József Attila) || d. A közeli jövőben. Már igazán meglátogatlak. Megyek már!
7. <Az időbeli vonatkozás háttérbe szorulásával annak a kifejezésére, ill. nyomósítására, hogy az a hely, terület, ahova elérkeztünk v. amelyre vhogyan rámutatunk, az előbbitől vmilyen szempontból elkülönülő terület.> Idáig ér a mi csoportunk földje, ezen túl már nem a miénk. Ez, ill. az már Ausztria területe. Itt már vége van az erdőnek. A villamos végállomásánál, ahol már a falu is végződik, gigantikus szanatórium épült. (Babits Mihály)
8. (melléknév, határozó előtt) <Annak kifejezésére, hogy a szóban forgó tulajdonság v. mód eljutott addig a fokig, amelyen túl többé nem kívánatos.> Ez már elég. Ez már nem szép. Ezt már rosszul tetted.
9. <Gyak. is kötőszóval:> magában véve; többre nincs is szükség. Már a neve (is) félelmet kelt. Megborzad már a földrengés hírére is. Már (csak) hiúságból is megteszi. De légyen a | meghódítás nehéz, már akkor ők | csak puszta büszkeségből is belé | szeretnek. (Katona József) Pusztán a gondolat is már Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe. (Petőfi Sándor)
II. <Érzelmileg színezett beszédben nyomósító szóként, belenyugvás, helyeslés, tetszés kifejezésében:> bizony, csakugyan, aztán (I. 3). Ez már így van. Az emberek már ilyenek. Az már egyre megy. Ez már igen! Ez már döfi! Ez már beszéd ¬! Ezt már szeretem! Kelmedet a telekből ki lehet dobni? – Az már úgy van, diák uram. (Vas Gereben) Ezen már át kell esni a jövendő boldogsága érdekében. (Mikszáth Kálmán) || a. <Ugyanilyen helyzetben a korábban mondottakkal, hallottakkal szembeállítva.> [Ma nem volt iskolában. Csak nem beteg?] – Nem, szünetjük van. – Az már más. Megmutatom, hogy aranyrámákat kell csináltatnom. – Aranyozottat! – kiáltják mások. – Az már más! (Vas Gereben) || b. <Kérés, kérlelés, nógatás, óhajtás nyomósítására:> ugyan. Tedd már meg nekem! Mondd már meg neki! Vidd már el ezt a könyvet neki! Add már fel ezt a levelet! No ülj már le! Ne nagyzolj már annyit! Ne prézsmitálj annyit, eredj már. (Mikszáth Kálmán) || c. <Bosszúság, méltatlankodás, tiltakozás nyomósítására.> Ez már mégis sok. Ez már több a soknál. Ez már aztán csúfság. Ne mondd már! Na, ® mondd már! Már ilyet ki hallott? Eredj már: ugyan ne mondj ilyet, úgy sem hiszem. Ejnye már, hogy nem jutott eszembe. Ejnye már, hova tehettem? De már minek menjek én fel arra a fára? (Jókai Mór) Ejnye, ez már mégis cudarság tőlem. (Mikszáth Kálmán) Dehogy is lopok, tekintetes asszony. Már hogy lopnék én. (Kosztolányi Dezső) || d. <Megengedés, megengedő ellentét nyomósítására, csak szóval együtt is.> Már bocsásson meg, kedves barátom, De ez nem megy. Már (csak) akárki legyen, de vegye le a kalapját, ha bejön. Már köszönöm nagyon, kormányos úr …, de nem lehet. (Tömörkény István) || e. <Állítás, fogadkozás bizonyítására, nyomósítására:> bizony. Felkötöm a rézsarkantyúm, Már én innét elmegyek. (népköltés) Már én, uraim, vitézek! | Prágában a császár szeme közé nézek. (Arany János) || f. <Más kötőszóval, annak nyomósítására:> ha már, hogyha már: ha egyszer így áll a dolog. Ha már iszunk, jó bort igyunk. Ha már egyszer itt vannak … Ha már ebből az ügyletből … nem lehetett pénzt csinálni, hogyan lehetne legalább egy kis vért ereszteni. (Mikszáth Kálmán)
III. kötőszó-szerű haszn <Magyarázó értelmű mondatban:> tudniillik, azaz, ugyanis. Kérek egy ceruzát, már ha van kéznél. Vegyük fel a kabátunkat, már akinek van. Szavuk sem igen van ezalatt, míg esznek, Természete már ez magyar embereknek. (Arany János) Mind ennek örültem, már amennyire az én halálba dermedt szívem örülni tudott. (Gárdonyi Géza)
