meghitt
meghitt melléknév és főnév
I. melléknév -en, -ebb [e, e] (kissé választékos)
1. Olyan <személy>, aki előtt vkinek nincs titka, akinek őszinteségében, becsületében, hűségében kétkedés nélkül megbízik; bizalmas, benső. Meghitt barát; meghitt embere vkinek. Meghitt ügyvédjére bízta a titkait. Mindig meghitt bizalmasa maradt. Az Ártándi-családnak meghittebb cselédei jól tudák, hogy urok s Telegdi gyermekeik házasságáról már sokszor beszéltek egymással. (Eötvös József) Házigazdám … utóbb meghitt emberemmé lett. (Táncsics Mihály) Meghitt kamarása szólítja ki Endrét. (Arany János)
2. Ilyen személyre jellemző, rá valló. Meghitt barátság, beszélgetés, viszony. Meghitt szavakkal fejezte ki együttérzését. Beszélgetéstek meghitt és vidám. (Petőfi Sándor) Mi meghitten szól véle, mint mosolyg … (Madách Imre) Heteken át még véletlenül sem fogta meg a kezem … úgy, mint azon a végzetes napon, mikor órákig pihent meghitten az ő kezében. (Kaffka Margit) || a. Bensőséges, bizalmas, otthonias <dolog>. Meghitt sarok. Meghitt körben elmondta a nagy titkot. Meghitt … minden vén, únt dolog …, Szelíd s kecses otthonná bújnak egybe A félszeg és szegényes bútorok. (Tóth Árpád) Meghitt szobácskámban levelet írok nektek. (Kosztolányi Dezső) Egy Volt a Világ. Tél, | tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság. (Szabó Lőrinc)
II. főnév -et, -je [e, e] (ritka, irodalmi nyelvben) Meghitt személy. Vkinek a meghittje. Nagyasszonyunk … semmit sem tudott | Ottónak ízetlenkedésiről | Meghittje Biberách, … azt vallotta. (Katona József) Ez az ember a bácsinak valóságos meghittje. (Vas Gereben)
meghittség.
