megint [2]
megint [2] [ë] határozószó, (népies) megin [ë]
I. határozószó
1. A szóban forgó, rövid ideig tartó v. pillanatnyi cselekvést, történést, jelenséget megismételve; újra, ismét. Megint [2] kiáltott valaki. Megint [2] elromlott ez a rádió. Most sokáig tartó vívás keletkezik: … Kétszer csapnak össze, annyiszor pihennek; Harmadszor dühösen megint összemennek. (Arany János) Az öreg róka most megint megvizsgálta a tájékot. (Mikszáth Kálmán) Fölsóhajtasz, | A fal felé fordulsz. Megint elalszol. (Kosztolányi Dezső) || a. A szóban forgó s rövidebb-hosszabb ideig szünetelő cselekvés, állapot, folyamat v. időtartam folytatásaként, ill. megismétléseként, visszatéréseként; újra, ismét. Már megint [2] esik az eső. Megint [2] jó színben vagy. Végre megint [2] dolgozik. Megint [2] ilyen kemény tél van! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez. (Petőfi Sándor) Hála Isten! este van megin’. (Arany János) Férjes asszony voltam megint … (Kaffka Margit) || b. Megint [2] csak azt mondom: ismét és nyomatékosan azt mondom. || c. (enyhén rosszalló) Most újra olyan helytelenül, mint eddig. Hát te hol tekeregtél megint [2]? Mit jelent megint [2] ez a viselkedés? Mi van már megint [2]? Már megint [2] a régi nóta! Jeges, kellemetlen, rossz szándékú szó volt ez megint. (Kaffka Margit) Már megint nagyon elszaladt a fantáziája … (Móricz Zsigmond)
2. (ritka, bizalmas) <Hasonló tárgyak, esetek felsorolásában, számbavételében>: az előbbi(ek)hez hasonlóan; ugyancsak, szintén. Ez a körte éretlen, ez megint [2] éretlen. A temetés 2 forint; a búcsúztató megint 2 forint. (Vas Gereben)
II. (kötőszó-szerűen, mellékhangsúlyos szóként)
1. (népies) Az előbbi(ek), az említett(ek) után még … is; meg; és. Egyszer csak betoppan a fia, aztán megint [2] a lánya.
2. <Szembenállásban:> viszont, pedig. Szereted az atyádat? – Azt nem tudom … Valahányszor megharagítják, ő megveri az anyámat, s az anyám megint megver engem. (Jókai Mór)
