megvesz [2]
megvesz [2] [ë-e] tárgyatlan ige (jelentő mód jelen egyes szám 3. személyben gyak.:) megvész, (népies) megveszik
1. Kitör rajta a veszettség. A kutya megveszett. Vessz(ek) meg, ha…: <szitokszóként v. fogadkozásként, olykor tréfásan>. Dejsz ugy, öcsém, vessz meg, kivánom tiszta szivembül. (Petőfi Sándor) Vesszek meg, ha nincs igaza. (Mikszáth Kálmán)
2. (átvitt értelemben, bizalmas) (Majd) megvesz: olyan lelkiállapotba kerül, mintha eszét vesztette volna. Megvesz a jókedvtől, az unalomtól. Megveszél, hogy úgy üvöltesz? (Vörösmarty Mihály) Az ember megveszhetett a jókedvtől. (Kosztolányi Dezső) || a. (átvitt értelemben, bizalmas) (Majd) megvesz vkiért, vmiért: a bolondulásig szereti, v. vágyódik utána. (Majd) megvesz azért a lányért. Olyan szomjas voltam, hogy majd megvesztem már egy pohár sörért. De megvesztem azért, mi elveszendő, | imádtam én a legtöbbet, mi széthull. (Kosztolányi Dezső)
3. (régies) Elvész, elpusztul, tönkremegy. Nézd: a kevély tölgy… egy gyönge széltől földre teríttetik! | Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész, | Róma ledűl s rabigába görbed. (Berzsenyi Dániel)
megveszés; megveszett; megvesző.
