mentség
mentség [mencség] főnév -et, -e [ë, e]
1. Olyan körülmények, okok összessége v. olyan magyarázat, megokolás, amelyekkel, ill. amellyel menteni, igazolni, védeni lehet vkit, vmit. Alapos, kielégítő, meggyőző mentség; kopasz mentség; üres mentség; mentségére legyen mondva; mentséget keres, talál (vmire). Mentségképpen megemlítem, hogy… Szolgáljon mentségéül, hogy…:* mentsége, hogy…; mentségül említem, hogy… Viselkedésére nincs mentség. Semmi mentséggel sem tudott előállni. Elhatározá, hogy saját mentségére nem fog fölhozni semmit. (Kemény Zsigmond) A betegség, a sürgős elutazás… kopasz mentség volt. (Kosztolányi Dezső) Kölcsey lírája mást érdemelt volna (bár itt mentség, hogy e nagy költőt ma sem becsüljük eléggé). (Babits Mihály) || a. (ritka, régies) Védelem (1b). Csak mély tiszteletre méltó állapotja az, mely | engem valamennyire mentségére kénszerített. (Katona József)
Kerülendő szó vagy kifejezés.
2. (ritka, régies) Vkinek megmentője. Az aki most mentségül tégedet Küldött, ezentúl küldhet másokat. (Vörösmarty Mihály)
3. (ritka, régies) Vmely bajból való (meg)menekülés, menekvés, menedék. Az öreg úr jól tudta, hogy nincsen mentség, azért a legnagyobb lélekerővel… az orvossal kötekedett. (Vas Gereben)
