modor
modor főnév -t, -a (csak egyes számban)
1. <A társadalmi érintkezésben> mások iránt tanúsított külső magatartás (1), a beszédnek, ill. viselkedésnek a módja. Ellenszenves → érdes; jó, könnyed, megnyerő, rossz, sima modor. Diplomata simaságát a vezérkarban is megtartotta: társai irigyelték könnyű és hajlékony modorát. (Karinthy Frigyes) Barackpálinkával kínálta meg látogatóit, akiket valósággal elbűvölt aranyos modorával. (Hunyady Sándor) Biztos a modora | és mindig fehérek a kezei. (Szabó Lőrinc) || a. (rosszalló) Vkinek nem természetes, hanem inkább magára erőltetett viselkedése, puszta üres külsőség, belső tartalom nélkül. Ez csak modor! Viselkedésében túlteng a modor. Olyan modort vett fel, amely bőszíti az embert. Végig kellett játszanom a játékot, abban a modorban, melyben kezdtem. (Kosztolányi Dezső) A mi Gergelyünk néha visszazuhant a maga régebbi … modorába, bokáját csapdosta össze, nyolcszor meghajolt. (Gelléri Andor Endre)
2. (régies) Stílus (2). A ritka finom ízléssel beosztott kertben egy olasz modorban épített pavillon szolgált a … család mulatóhelyéül. (Tolnai Lajos) Swift modorát találjuk néha Eötvös stílusában is. (Péterfy Jenő) || a. (kissé rosszalló) <Irodalmi és képző- v. iparművészeti alkotással kapcs.:> más művésztől v. más korszaktól átvett, nem egyénileg kialakított stílus. Petőfi modorában írt verseket. || b. (ritka, régies) Hagyományos művészi fogás. Mint nagyon sikerült modorát a népi elbeszélésnek, említjük a mesék kezdő és bezáró szakait. (Arany János)
Szóösszetétel(ek): 1. modorcsiszolás; 2. beszédmodor; harcmodor; játékmodor.
modorú.
