nevelő
nevelő [e-e] melléknév és főnév
I. melléknév (-bb) Általában olyan, aki, ami nevel.
1. Olyan <személy>, aki saját v. más gyermekét neveli. Gyermekeit szigorúan nevelőapa; az árvákat nevelő nagymama; a munka szeretetére nevelő tanár.
2. A neveléssel kapcsolatos. Nevelő hatás, környezet, módszer.
3. (népies, régies) Általában vmit növelő <dolog, hatás>, kül. a növények fejlődésének, növekedésének igen kedvező <idő>.
II. főnév -t, -je [e]
1. Gyermekek, serdülőkorúak házi v. intézeti nevelésével foglalkozó személy. Intézeti, kollégiumi, nevelő. Vörösmarty Mihály nevelő volt a Perczel családnál. A város végén utolérte őt Az úrfi nevelője. (Petőfi Sándor) A nevelő … kétségbeesetten … akarja megóni tekintélyét egy rossz gyermek előtt. (Babits Mihály) || a. (átvitt értelemben, ritka, irodalmi nyelvben) Az, aminek hatása alatt vki, vmi fejlődik; az, ami nevel. Korunk talán nevelője lesz egy boldogabbnak. (Vörösmarty Mihály)
2. (1945 után) Neveléssel intézményes keretek között, képesítés alapján, hivatásserűen foglalkozó személy: tanár v. tanító; pedagógus. Két új nevelő került a tantestületbe.
3. (elavult) Nevelőintézet. Egyszerre levált róla minden máz, amit a nevelőben ráaggattak. (Mikszáth Kálmán) A lánya akkor jött haza a nevelőből. (Móricz Zsigmond)
4. (ritka, régies) <Csak néhány szókapcsolatban:> nevelés (1), tanulás, tapasztalatszerzés. Nevelőbe ad, küld: nevelés végett küld vhova, vkihez. Atyád görög földre küldött nevelőbe. (Szigligeti Ede) Nevelőbe nagyanyómhoz adtak, az udvari házba. (Krúdy Gyula)
Szóösszetétel(ek): 1. nevelőképzés; nevelőképző; nevelőkeret; nevelőmunkás; nevelőotthon; nevelőszülő; nevelőtestület; 2. népnevelő; nőnevelő; papnevelő; testnevelő.
nevelői; nevelőség.
