ö
ö főnév ö-t, ö-je [e]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: középső nyelvállással, ajakkerekítéssel képzett magas (palatális), rövid magánhangzó (pl. az öreg szó első hangja). Rövid ö; az ö ejtése, képzése.
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a magyar ábécének az ó és az ő közé eső, huszonhatodik betűje; nyomtatott alakja: ö, Ö. Kis (rövid) ö; nagy (rövid) Ö.
2. (ritka, nyelvtudomány) <Írásbeli rövidítésül:> ö. v. Ö: <szótárban, nyelvtanban:> összetétel; (ritka) ö: a) összeadás végösszege előtt:> összesen; b) (elavult) <asszonyok -né képzős neve előtt:> özvegy (pl. ö. Nagy Jánosné).
