ön-
ön- (előtag, olyan összetételekben, amelyekben az utótagban kifejezett cselekvés, tárgy, dolog, személy, tulajdonság a már ismert, szóban forgó személyre, tárgyra, dologra magára van vonatkoztatva)
I. <Főnévi utótaggal>.
1. (rendsz. személyragos alakban) (főleg irodalmi nyelvben, választékos) <Az utótag az előtagnak sajátja, tulajdona v. az előtaggal egyéb birtokviszonyban levő tárgy, személy, tulajdonság, állapot:> saját (I), tulajdon (I.), önnön …-a, -e. Önakarat ←; önboldogsága; önbűne; önembersége; önérdek ←; önerő ←; önfaja; önfájdalma; önfelei; önfénye; önfia; önhatalma; önhiba ←; önjava; önkeble; önkeze; önköltség ←; önlelke; önsúly ←; önszíve; önterhe; önteste; öntulajdona; önvérei. Így vesz el önbűnei szövedékében Lucretia. (Vörösmarty Mihály) Úgy rémlik, utána lopódzott valaki: Önárnyéka volt az. (Arany János)
2. <Az utótag az ön-nel jelölt személy v. tárgy önmagára irányuló cselekvésének az eredményét fejezi ki:> saját (I), tulajdon, önnön … -a, -e. Önarckép ←; életírás ←; önéletrajz ←. Betűszedő, gépész ezen a kulimászos papiroson rajta hagyta a hüvelykujja önlenyomatát. (Jókai Mór)
3. <Olyan összetételekben, amelyeknek második tagja vmely cselekvést jelentő főnév; az előtaggal jelölt személy, tárgy, dolog az utótagban kifejezett cselekvésnek (cselekvő) alanya és egyszersmind tárgya (szenvedő alanya):> saját magának a(z) …-a, -e. Önáldozás; önáltatás ←; önámítás ←; önátengedés; önbátorítás; önbecsmérlés ←; önbecsülés ←; önbeporzás ←; öncsalás ←; öncsonkítás ←; öndicséret ←; öndicsőítés; önelemzés ←; önellátás ←; önellenőrzés; önemésztés; önértékelés; önfeladás; önfeláldozás ←; önfeloszlatás; önfenntartás ←; önfertőzés ←; öngyilkolás; öngyilkosság ←; önigazolás ←; önimádás ←; önistenítés; önképzés ←; önkicsinylés; önkielégítés ←; önkínzás ←; önkockáztatás; önlealacsonyítás; önlealázás; önlegyőzés ←; önleleplezés ←; önmagasztalás; önmarcangolás ←; önmegadás; önmegalázás ←; önmegfigyelés ←; önmegismerés; önmegnyugtatás; önmegtagadás ←; önmegtartóztatás ←; önmegtermékenyítés ←; önmegvetés; önmérgezés ←; önművelés; önnevelés ←; önostorozás ←; önsanyargatás ←; öntagadás; önvédelem ←. Tudom, tudom, szólt a lovag, kurtán végét szakítva az önbemutatásnak. (Jókai Mór) –31 <Az utótagban vmely cselekvés, esetleg annak eredménye jut kifejezésre:> önmagára, önmaga tevékenységére, magatartására, esetleg külsejére irányuló. Önbírálat; önkritika; önvizsgálat. –32 <Az utótag érzést, magatartást, eljárásmódot, ill. annak eredményét jelentő főnév.> Önérzés; önérzet ←; önfegyelem ←; önismeret ←; önítélet; önkormányzat ←; önmérséklet; önsegély; önszeretet ←. Megtanítanak bennünket … a belrend fenntartására, a szorosabb gazdálkodás s önkormány … erényeire. (Vörösmarty Mihály) A gazda önítéletképpen odaordítá: – Látom, hogy én haszontalan ember voltam … (Vas Gereben) –33 <Hasonló helyzetben; az utótaggal jelölt cselekvés az ön-nel jelölt személy ellen irányul.> Öngúny ←; önvád ←.
4. <Az utótaggal jelölt személy az igei alapszóval kifejezett cselekvést saját magán hajtja végre.> Öngyilkos ←.
5. <Az összetétel utótagja olyan főnév, amely vmely érzést, magatartást, állapotot, folyamatot, történést jelent, amelynek kiindulópontja az ön-nel kifejezett személy v. tárgy, s egyszersmind arra visszairányulva vele különféle határozói viszonyokat fejez ki.> Önbetörés ←; önbíráskodás ←; öncsalódás; önfeledkezés; öngerjesztés ←; öngyulladás ←; önindítás; önindukció; önkielégülés; önmegnyugvás; önmozgás; önreklám ←; önrendelkezés ←; önszuggesztió ←; öntetszelgés; öntetszés; öntudat ←; önvallomás. Játékán valami elidegenítő öntetszés fátyola vonul el. (Vörösmarty Mihály) Összes vagyonát felajánlá imádott hölgyének egy édes önfeledkezésért. (Jókai Mór) || a. <Hasonló értelmű főnév előtagjaként:> az ön-nel jelölt személy, csoport, dolog ellen irányuló. Önellentmondás ←; öngól ←.
6. Önmagáért létező, önmagában tekintett. Öncél ←; önvalóság. Elégedjél avval, hogy önvalóságodban mindig megmaradván, nem kénytetel annyi viszontagságok tárgyává lenni, mint én. (Vörösmarty Mihály)
II. <Melléknévi igenévi v. melléknévi utótaggal.>
1. <Olyan összetételekben, amelyeknek utótagja vmely cselekvést, állapotot, magatartást kifejező (melléknévi v. főnévi értelmű) melléknévi igenév: az ön-nel jelölt személy az utótagban kifejezett jelentéstartalom hordozója, melyre az utótag visszamutat; az ön- ilyenkor az utótag alanya és egyszersmind tárgya.> Önáltató; önámító; önbíráló; öncsaló; önellátó ←; önemésztő; önfeláldozó ←; önfenntartó; öngúnyoló; önimádó; önjelölt ←; önkínzó; önkiszolgáló ←; önmegtartóztató; önmérséklő; önostorozó; önsanyargató; önsegélyező ←; öntagadó. E színésznő azt hivé, hogy mind igaz, mit hízelkedői mondanak, mit öncsaló keble zúg. (Vörösmarty Mihály) Haragszik rá, mint borbély az Ön-beretválkozóra. (Arany János) A … zárdák katakombáinak mindig vannak ilyen önelítélt élő halottjai. (Jókai Mór)
2. (ritka);<Hasonló helyzetben, olyan melléknévi igenévvel v. ritk. melléknévvel alkotott összetétel előtagjaként, amelyben az ön- az utótag alanya és egyszersmind vmely határozója.> Önelégült ←; önfeledt ←; önhitt ←; öntelt ←; önveszélyes.
3. (irodalmi nyelvben) <Az összetétel utótagja oly cselekvést jelentő, igéből képzett melléknév, amely a cselekvő személyből kiindulva egy más személyre v. tárgyra irányul:> maga (II. 1a), önmaga. Önalkotta ←; önásta sír; önjósolta, önkereste veszély; önkészítette csapda. Az önszabta határnak korlátain belől maradni elég erős volt. (Vas Gereben) A temető elbocsátja kárhozott lelkeit, kik nem tudnak aludni az önátkozta sírban. (Jókai Mór) Fáj az önütütte seb. (Vajda János)
4. <Főleg a műszaki nyelvben>. <Az utótag olyan cselekvést, működést jelentő, melléknévként v. főnévként használt melléknévi igenév, amelyet annak alanya önmagától, esetleg önmagára irányulva végez>. Önfelhúzó; öngerjesztő; öngyújtó ←; önindító ←; önkapcsoló; önkenő; önkioldó ←; önszabályozó; önürítő; önzáró. Hoztam magammal egy önemelő gépet a hajóról, hasonlót azokhoz, aminőkkel nagy városokban a kőmívesek szokták magukat felcsavargatni az emeletbe. (Jókai Mór)
5. (ritka) <Némely melléknévként v. főnévként használt melléknévi igenévvel való összetételben az ön szó a szóban forgó személyt, tárgyat, dolgot csupán mint alanyt, kiindulópontot jelöli, a külső behatásra való vonatkozás nélkül.> Önadagoló; önálló ←; önitató; önjáró ←; önkiválasztó; önműködő ←; önrakodó. || a. (melléknévi utótaggal) (ritka) Öntevékeny ←.
6. <Az -ú, -ű képzős melléknévi utótag olyan tulajdonságot jelöl, amellyel az ön-nel jelölt személy v. dolog fel van ruházva.> Öncélú ←; önelvű ←; önfejű ←; önhatalmú ←; önhatóságú; önjogú ←; önkényű. Minden önhatóságú testület részt vesz abban. (Eötvös József)
III. <Főnévi és határozói igenévvel.> (nagyon ritka, választékos) <Némely igének főnévi v. határozói igenevével tárgyas összetételt alkotva:> önmagát, saját magát. Gyarló erényünk öntagadni kész. (Arany János) Hányszor ülhetett az előadások alatt önfeledve, mélázva székében. (Gyulai Pál)
