összetétel
összetétel [e-e] főnév -t, -ek, -e [ë, e]
1. Különféle elemekből, tényezőkből álló dolognak az a belső szerkezete, amelyet ezen elemek, tényezők mivolta, minősége, aránya, egymáshoz való viszonya határoz meg. Az anyag vegyi összetétele; a levegő, a talaj összetétele; a tőke szerves összetétele: az állandó és a változó tőke aránya. Úgy tudta ez a nagy ember az ízeket és azok vegyi összetételét, hogy gusztus volt hallani. (Móricz Zsigmond) || a. <Emberi közösségekkel kapcs.:> az a szerkezeti jelleg, amelyet az határoz meg, hogy a szóban forgó közösség kikből áll, és azoknak mi a szerepük. A bíróság, a kormány összetétele; a vezetőség személyi összetétele.
2. (ritka) Az a cselekvés, amelynek során vmit összeteszünk; összetevés. Összetétel és szétválasztás. || a. (nyelvtudomány) A szóalkotásnak az a módja, amikor két szóból meghatározott törvényszerűségek szerint alkotnak új szót. Új szavak összetétellel is keletkeznek.
3. (nyelvtudomány) Két v. több szóból álló, egységes fogalmat kifejező s többnyire egy főhangsúllyal ejtett szó, amelynek jelentését rendsz. a tagok saját jelentése és a kapcsolat módja határozza meg (pl. kéményseprő, fúr-farag, államhatalom). Alanyi, alárendelő összetétel; → forradásos összetétel; → háromtagú összetétel; jelöletlen összetétel; jelzős összetétel; → mellérendelt v. mellérendelő összetétel; → tárgyas összetétel; többszörös összetétel. || a. Olyan két v. több szóból létrejött, egységes fogalmat kifejező s többnyire egy főhangsúllyal ejtett szó, amelyben az egyes tagokat egy-egy szóval azonosnak érezzük, de a tagok jelentése az egésznek jelentésében már nem v. alig érezhető (pl. agyafúrt, atyafi). || b. Elhomályosult összetétel: olyan szó, amelynek az egykor önálló szókból lett alkotóelemei a nem nyelvészek számára felismerhetetlenekké váltak (pl. ifjú, némber).
Szóösszetétel(ek): szóösszetétel.
összetételű.
