ön [1]
ön [1] névmás, személynévmás -t; (többes számban) -ök, (3. személyű állítmánnyal)
I. (névmásként) <Udvarias, bizonyos távolságot, megbecsülést kifejező stílusban, megszólításként és mondatrész értékű megjelölésként a bizalmas te és az udvarias, de közvetlenebb maga helyett; főleg olyan személlyel szemben, akihez vki bizonyos távolságot tartó udvarias beszédben beszél.>
1. (megszólításként, alanyként, tárgyként v. határozóként) –11 (rendsz. kiemelő hangsúllyal) <Más személlyel való szembeállítás kifejezésére, akár ki van fejezve a másik személy, akár csak odaértjük.> Ön az első. Ön is velünk jön? Ez nem tartozik önre. Ön sem látta? Vagy ön, vagy én. „Thalia papja?” kérdem. – Az vagyok. Talán ön is? (Petőfi Sándor) Ezt önnek kell megcsinálni. Ez a szekretárius [= titkár] dolga. (Mikszáth Kálmán) –12 (rendsz. erős hangsúllyal) <A figyelemnek a megszólítottra való erősebb ráirányítására, mással való szembeállítás nélkül.> Ön az én emberem. Ha önnek volnék, e gondolatot ki sem mondanám. (Vas Gereben) –13 <Mellékhangsúlyos helyzetben, felkiáltásban, kérdésben, érzelmileg erősen színezett állításban, a megszólított személy kiemelésére, rendsz. a mondat belsejében, a főszólam után>. Törődik is ön velem! Ez ugyan kicsit tartozik önre. –14 <Mellékhangsúllyal, a megszólító névmás nélküli, udvariatlan(abb) magázás elkerülésére.> Mit érez ön köhögéskor? Ön nem gondolt erre. A mezőn [jártam], anyám. Láthatja ön ruhámról. (Jókai Mór) Csak menjen egyedül, senki sem fogja önt meglopni. (Mikszáth Kálmán) –15 <Mellékhangsúllyal v. hangsúly nélkül is szükséges e névmás használata, valahányszor az állítmány alakjából nem derül ki, hogy a megszólított személyről van szó>. Mi leli önt? Kerestük önt tegnap. –16 <Hangsúlytalan helyzetben, lappangó szembeállításban>. Tehát ön most itt marad.
2. (birtokos jelzőként, -(j)a, -(j)e személyragos birtokszóval kapcs., rendsz. a birtokszó előtt, megelőző határozott névelővel) Az önnel <mint megszólított személlyel> meghatározott kapcsolatban levő; az <a személy, dolog>, aki, ami az öné, aki, ami önhöz tartozik. Az ön kutyája harapott meg. Én az ön könyvét már olvastam, de ön az enyémet még nem. Én csak meg akarom könnyíteni az önök dolgát. Én … csak kocsin mehetnék, s ez az ön tőkécskéjének bizonyára nem volna előnyére. (Mikszáth Kálmán)
II. (főnévként)
1. Az „ön” szó <mint udvarias, távolságot tartó megszólítási forma>. Ezen szót, Ön … [a] magyarban úgy használom, mint a német Sie-t. (Széchenyi István) || a. Önnek szólít vkit: önözi. [Kaczor] Városi úr, valami finomul kellene megszólítani. Kegyed-e vagy ön? (Vörösmarty Mihály)
2. Olyan, bár tisztelt, de többé-kevésbé távol tartott, nem bizalmas, kedvelt személy, akit az „ön” névmással szoktak megszólítani. Én mindig csak „ön” maradtam neki.
