pszt
pszt mondatszó és főnév psszt, (ritka, irodalmi nyelvben) piszt
I. mondatszó
1. <Elhallgatásra, halk beszédre, csendre intő, ill. csendet, hallgatást parancsoló szóként, rendsz. önálló mondatként v. halk hangú megnyilatkozás részeként:> csitt! Pszt, valaki kiáltott. Pszt, most hallgass! Pszt, az anyámat hallom jönni. (Katona József) Gubó legyek ha ez nem az alispánt paródiázza! Pszt! Csend legyen. (Mikszáth Kálmán) Gergely a tenyerét időnkint a falra tapasztja. Érzi: hol reng a föld legjobban. – Pszt, – mondja halkan a legényeknek. – Mingyárt beütnek [a törökök]. (Gárdonyi Géza) || a. <Zaj kerülésére, zajtalan járásra figyelmeztető szóként.> Pszt, ne kopogjon olyan nagyon, – riadt fel Vilma. – Alszik a gyerek. (Mikszáth Kálmán) || b. <Botrány kerülésére v. vmely kellemetlen dolognak elhallgatására való biztatásként.> Pszt, ne szólj róla! Megmondom neked, de aztán pszt! Pszt! Csak szcénát ne! (Mikszáth Kálmán)
2. (bizalmas) <Figyelmeztető pisszenésként, pisszegésként, kül. halk moraj, zsongó zaj esetén, gyak. fölényeskedve.> Pszt! – próbálta felhívni magára a pincér figyelmét. Ledér (sietve jő). Mirigy. Pszt! Ledér. Ki szólít? Mirigy. Pszt! Ledér. Ki az, no? Mirigy. Pszt! Ledér. Hiszen megyek, de merre? (Vörösmarty Mihály)
II. főnév (-et, -je) [ë, e] (ritka) <Ez a szó mint elhallgatásra, csendben maradásra v. figyelemkeltésre használt jeladás.> Gergely dobogó szívvel sietett a bástyára, hogy pihenjen valamelyest hajnalig. Mikor a malmok mellett lépked, az árnyékból egy pszt szó hallatszik, jobban mondva egy pst. Gergely odanézett. A cigányt látja. Szalmán térdel a cigány, és integet neki. (Gárdonyi Géza)
