pusztán
pusztán határozószó; középfok (csak a 3. jelentésben:) pusztábban
1. (választékos) Semmi v. senki más, mint; kizárólag, csupán, csak. Pusztán udvariasságból tette. Pusztán hízelgéssel nem érsz el semmit. Felséged s a király közt … pusztán egyéni ügy forog fenn. (Jósika Miklós) Pusztán könyvekből nem lett még senki bölcs. (Jókai Mór) Festőnek lenni, … megélni pusztán abból, hogy az ember mázolgat nem a legkönnyebb dolog. (Ambrus Zoltán)
2. (választékos) <Fokozásként:> a többit nem is számítva; más, nagyobb fokú, nagyobb jelentőségű és fontosabb dologról most nem is szólva. Már pusztán a jelenlétével is felvillanyozza a társaságot. És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér | Majd elhomályosít, midőn felém ragyog: | De hát a ráadás! … Lelkem lelkéig ér, | Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok. (Arany János)
3. (régies) Egyedül, (egy)magában, társak, hozzátartozók nélkül. (Még) pusztábban: még inkább egyedül, társtalanul. Pusztán áll, marad. Szakaszd szét mindazon tündéri láncokat, | melyekkel a királyi székhez és | a hitvesedhez, gyermekidhez, oly | igen keményen meg valál kötözve! | Úgy állj meg itt, pusztán. (Katona József) Pusztán maradtam, mint a megszedett Szőlő az ősznek idejére. (Tompa Mihály) Féltünk e rút haláltól. Azaz egyikünk sem a maga személyét féltette, hanem a másikat: és elgondolta, mily rettenetes lenne … még pusztábban maradni annak, aki megmarad! (Arany János) || a. (ritka, nyelvtudomány) Bővítmény nélkül. Hol az ige pusztán áll …, ott természetesen csak a nem hozzátételével különbözik a tagadó szerkezet az állítótól. (Arany János)
