selypít
selypít [e] ige -ett, -sen; -eni [ë, ë, e] (-ni)
1. tárgyatlan <Gyermek, ritk. felnőtt beszédhibából v. modorosságból> selypesen beszél. Már nem is selypít a gyerek. Selypítve beszél. [Petike jár.] Tip-top! Úgy indul óvatosan, | Halkan, selypítve biztatja magát. (Kaffka Margit) Mindig azt mondta, kérem szépen, kérem szépen, és egy kicsit mintha selypített volna. (Móricz Zsigmond)
2. tárgyas Így, ilyen kiejtéssel mond, beszél vmit. Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve Nyújt Corvín agg várának hű kezet, | S az édes honni szót selypíti nyelve – | Széchenyié mind ez emlékezet! (Arany János) A gyermek . .. fölemelte köténykéjét az arca elé, s az alól selypíté szégyenlősen: – Egy kis festéket hozhatnál, uraság! (Mikszáth Kálmán)
selypítés; selypített; selypítget; selypítő.
