sorra
sorra határozóragos főnév (határozószó-szerűen)
1. (önállóan) Úgy, hogy valamennyire rákerül a sor, egyenként és egymás után; sorban. Sorra bemutatkozott mindenkinek. Sorra meglátogatta barátait. Az orvos sorra megvizsgálta a betegeket. Tervei sorra megvalósulnak. Letérdelt a földre, tarsolyát letette, Ami csak volt benne, sorra mind kiszedte. (Arany János)
2. (igekötőszerűen, igekötő nélküli tárgyas igék mellett) Úgy, ahogy egymás után következnek; egymás után egyenkint, egyet sem hagyva ki; sorba. Sorra csókolja a gyerekeket; sorra járja a házakat; sorra kóstolja a borokat; sorra próbálja a cipőket. Dömsödi úr megütközve vizsgálta sorra fegyvereit. (Jókai Mór) S míg sok vidám csínyjét, nagy küzködését Sorra beszéli, kacagva, vigan, – Reszketve, ijedten suttogom én el: | – „Csak lassan! | Csak lassan, – okosan, – Peti fiam!” (Kaffka Margit) || a. Sorra vesz, kezd vki(ke)t, vmi(ke)t: a) több személlyel, tárggyal, dologgal egymás után foglalkozik; sorra veszi a kérdéseket. Gondolatban sorra vette az összes éjszakai kávéházakat. (Hunyady Sándor); b) egy v. több személyre, tárgyra, dologra (rá)keríti a sort. A másik két kis leánykát is sorra vette. (Tolnai Lajos)
Szóösszetétel(ek): sorrajárás; sorravétel.
