színtelen
színtelen [e-e] melléknév -ül, -ebb [e]
1. Olyan <anyag>, amelynek nincsen színe v. amely nem színes. Színtelen, szagtalan ←; színtelen, szagtalan gáz; színtelen üveg.
2. Olyan <tárgy>, amelynek nincs meg a szokásos v. kellő színe; nagyon halvány. De színtelen ez a leves, mért nem tettél bele egy kis paprikát? || a. (ritka) Határozatlan, bizonytalan színű, seszínű <dolog>. Színtelen szürke felhők. [Unalom.] Az időm azzal ölöm, | ezt a semmit őrölöm, | s lisztem nem bú, nem öröm, | színtelen köd, csunya lom, | fájó semmi: unalom. (Kosztolányi Dezső) || b. Olyan <arcszín, ajak>, amelynek nincs meg a természetes, egészséges piros v. pirosas barna színe; halvány, sápadt, fakó, vértelen. Őszinte derültség terjedt el a kórista úr sovány, színtelen arcán. (Tolnai Lajos) Arca… kövér volt, kissé petyhüdt, színtelen. (Kuncz Aladár)
3. (átvitt értelemben, választékos, rosszalló) Jellegtelen, bágyadt, erőtlen <művészi alkotás, színészi alakítás>. Színtelen stílus; színtelen nyelven ír. A színész játéka erőtlen és színtelen volt. A IV. ének helyenkint színtelenebb. (Arany János) A szavak simák, könnyen folyók, színtelenek, üresek, konvencionálisak, ezerszer hallottak. (Ambrus Zoltán) || a. (átvitt értelemben, rosszalló) Az érzelem melegségét nélkülöző, tompa, fakó, lélektelen <hang>. Színtelen hangon beszélt. Előadása színtelen és erőtlen. Eljöttem hozzád, rebegé a férj, tompa, színtelen hangon. (Jókai Mór) Hanika dúdolt nekünk… színtelen kis cérnahangján. (Kaffka Margit)
4. (átvitt értelemben, rosszalló) Olyan <személy>, akinek az egyéniségében nincsen semmi, ami érdekessé, különösebben vonzóvá tenné, az átlagos fölé emelné. Nagyon színtelen alak.
színtelenség.
