szitál
szitál ige -t, -jon
1. tárgyas <Porrá zúzott anyagot, főleg őrleményt> szitába v. szitára téve, ide-oda úgy mozgat, ráz, hogy a szita lyukacsos szövetén minden nagyobb szemcse, csomó v. szemét fennakadjon, a megfelelő egyenletes finomságú anyag pedig áthulljon. Cukrot, lisztet szitál. || a. (tárgy nélkül) A háziasszony sokáig szitált. Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a Szolgáló s dalolgat, behallik nótája. (Petőfi Sándor)
2. tárgyatlan (átvitt értelemben) <Csapadék> apró, ritkás szemekben hull, csendesen esik, szemerkél. Szitál az eső; köd szitál v. szitál a köd: a leereszkedő k. finom, parányi cseppekben permetez. Az ég borúl, eső is kezd szitálni. (Arany László) Csönd ül a vidéken, szitál hidegen az őszi eső. (Tömörkény István) Tegnap hűs eső szitált. (Radnóti Miklós) || a. tárgyas (irodalmi nyelvben) <Szél, felhő esőt, havat> lassan, egyenletesen hullat. Fehér dombot szitál rá sírhalmúl a förgeteg … (Arany János) A hideg esőt fagyos szél szitálta. (Tolnai Lajos) || b. tárgyas (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) <Fényt> megszűrve, tompítva bocsát vmi vhova. Fölnyitotta rózsaszín napernyőjét, mely éles fényt szitált arcára. (Kosztolányi Dezső)
Igekötős igék: átszitál; felszitál; kiszitál; megszitál; rászitál.
szitálás; szitáló; szitált; szitáltat.
