szólás
szólás főnév -t, -ok, -a
1. A szól igével kifejezett cselekvés. Kellemetes száját A szólásra megnyitja. (Csokonai Vitéz Mihály) Habozott, hogy szóljon-e, aztán egyszerre a szólásra határozta magát. (Mikszáth Kálmán) Csaknem meghaltam … Még a szólásom is olyan vót, mint a tömött lúdé. (Gárdonyi Géza) || a. A gondolat szóbeli kifejezése, kinyilvánítása kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt. Szólásra → emelkedik, jelentkezik; él a szólás jogával. Térj meg népeddel, nagy térű földet adandok Birtokodúl s helyet és szólást a népi tanácsban. (Vörösmarty Mihály) || b. (régies) A beszéd, a kifejezés módja. Az ékesen szólást mindenek csudálják. (Csokonai Vitéz Mihály) Szabadon szólásom gonoszra ne véljed. (Arany János)
2. (átvitt értelemben, ritka, irodalmi nyelvben) Vmely madárnak, ritk. más állatnak, hangot adó készüléknek, megszólaltatott zeneszerszámnak megszólalása által keletkezett hang. Amerre Marci járt, volt harang szólása. (Petőfi Sándor) Búsan üldögélt az előszobában, várván a csengetyű szólását. (Mikszáth Kálmán)
3. (nyelvtudomány) Olyan közkeletű és a stílust szemléletesebbé, hangulatosabbá tevő állandósult szókapcsolat, amelynek jelentése elemeinek külön jelentéséből rendsz. már nem érthető, s amely általában önmagában nem teljes mondat (pl. „kivágja a rezet”, „ráncba szed”, „falra borsót hány”). Azt a hét meg a nyolc, – csodálkozott Bélus, ki az élet legkomolyabb pillanataiban se fogyott ki efféle népies szólásokból. (Kosztolányi Dezső) || a. Vmely nyelvre jellemző más nyelvre ugyanazokkal a szavakkal rendsz. le nem fordítható állandósult szókapcsolat, fordulat, kifejezés (pl. „pénzt keres”, „az idő telik”, „számba vesz”).
4. (régies) Beleszólás (2). Nekem az uram dolgába nem volt szólásom. (Vas Gereben) Most már önöknek is éppen úgy van szólásuk minden országdolgába, mint előbb a nemes uraknak. (Vajda János)
Szóösszetétel(ek): 1. szólásforma; szólásjog; szólás-szapulás; 2. ékesszólás; emberszólás; tájszólás.
szólási.
