tehetség
tehetség [tëheccség] főnév -et, -e [ë, e]
1. (csak egyes számban) Természetadta, velünk született hajlam, képesség vmire. → Emlékező tehetség; észbeli, festői, írói, költői, művészi, zenei tehetség; futó, labdarugó, magasugró, úszó tehetség; lappangó, szunnyadó tehetség; megismerő tehetség; eredeti, ragyogó tehetség; szerény tehetségem szerint…; tehetsége van vmire v. vmihez; semmihez nincs tehetsége; tehetsége van a nyelvtanulásra, az énekhez, a zenéhez; csillogtatja, ragyogtatja tehetségét; összeszedi minden tehetségét; túlbecsüli vkinek a tehetségét. Sokféle tehetség van benne. Mindenki dolgozzék tehetsége szerint. Megteszek mindent, ami tehetségemtől telik. Ekkora tehetséggel sokkal nagyobb sikert kellene elérnie. Erőm oly gyenge és tehetségeim oly nyomorúak, semmim, de semmim, mint a hajthatatlan… akarat. (Kossuth Lajos) Ami pedig a tehetséget illet, érzem, hogy mozog bennem valami. (Mikszáth Kálmán) Az akarat valóban csodát tesz, ha ész, tehetség és fiatalság szolgálják parancsát. (Babits Mihály)
2. (átvitt értelemben) Az a személy, akiben tehetség (1) van: tehetséges személy. Írói, költői, színészi, zenei tehetség vki. Nagy, ragyogó tehetség ez a fiú. Felkutatja a népi tehetségeket. Czakó Zsigmond fényes, nagy tehetség… a színműirodalom országában. (Jókai Mór) Tehetség, elnyom a nagy? A kicsi | még jobban! az gyűlöl csak! (Szabó Lőrinc)
3. (népies) Anyagi képesség, lehetőség, mód. Tehetsége szerint adakozik. Tehetségéhez képest segíti testvérének fiát. Tehetségén felül költekezik. Nem volt tehetsége fiát taníttatni. Jó, ha a ház felépítésére elegendő tehetséggel bírhatok. (Csokonai Vitéz Mihály) A maguk eltartásához is alig volt tehetségük. (Tömörkény István)
Szóösszetétel(ek): 1. tehetséghiány; tehetségkutatás; tehetségmentes; tehetségvizsgálat; tehetségvizsgáló; 2. festőtehetség; jóstehetség; képzelőtehetség; nyelvtehetség; őstehetség.
tehetségű.
