tátog
tátog tárgyatlan ige -tam, -ott, -jon
1. (hangutánzó) <Ember, állat> száját, csőrét többször egymás után szélesre, tágra nyitja, és a levegőt mintegy kapkodva szívja be; tátogat. A vízből kimentett gyermek sokáig tátogott. Beh sok rigó!… | Jaj ni, hogy tátognak ott. (Arany János–Arisztophanész-fordítás) A gyík tátogott, lustán s megdagadva, | és ártatlanul – és elégedetten | nézett föl rám. (Szabó Lőrinc) || a. (kissé tréfás) <Vmely hirtelen indulat következtében> a száját nyitogatja, de nem tud beszélni. Tátog, mint a szárazra vetett hal: meglepetésében, zavarában nem tud szóhoz jutni. Csak tátogott a méltatlankodástól. Ne tátogj, hanem beszélj! A megtisztelt csak tátogott, mint a partra rángatott potyka. (Jókai Mór)
2. (irodalmi nyelvben) Tátong (1, 1a). Mély üreg tátog a hegy oldalában. Tátog a seb véres oldalán. (Vörösmarty Mihály) Az ágyúk fekete szája most még némán tátog a vár felé. (Gárdonyi Géza)
tátogás.
