u [1]
u [1] főnév u-t, u-ja
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: ajakkerekítéssel képzett, felső nyelvállású, mély, veláris, rövid magánhangzó (pl. az uhu szó első és utolsó hangja). Rövid u; az u ejtése, képzése.
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének huszadik, a teljesebb magyar ábécének a ty és az ú közé eső harmincötödik betűje; nyomtatott alakja: u, U. Kis (rövid) u; nagy (rövid) U. || a. [ú] (jelzőként v. összetételben) A nyomtatott nagy U betűhöz hasonló (alakú) <tárgy>. U alakú; U-acél; U-antenna; U-cső; U-idomdarab; U-kapocs; U-szeg v. U-szög; U-varrat; U-vaskeret. U alakra épült nagyszerű phalanster udvara. (Madách Imre)
2. [ú] (rendsz. jelzőként) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik.> A második szakasz u pontja. || a. [ú] (mennyiségtan) <Kijelölt műveletekben, egyenletekben, képletekben az ábécé végéről való egyéb betűkkel együtt algebrai jelként:> <az u betűvel jelölt> változó v. ismeretlen mennyiség.
3. <Írásbeli rövidítésül.> u.: <utcák nevének végén:> utca (pl. Jókai u.); (kereskedelem) u. v. U.: a hónap utolsó napja (= ultimó); (vegyi ipar) U: az uránium vegyjele.
