űr
űr [ű v. ü] főnév -t, -ök, (-je) [e] v. (régies) (-e) [e]
1. Olyan többé-kevésbé elhatárolt nagyobb tér, amelyben nincs semmi emberi szemmel észlelhető. Tátongó űr mered eléje. || a. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) Elkülönítő – képzeletbeli v. időbeli – távolság; hézag, szakadék. S a bölcsőd s koporsód közti ür Századoknak szolgált mesgyeül. (Arany János) Nem érzed-é eszméid közt az űrt? (Madách Imre)
2. (kissé választékos) Az égitestek között levő tér; világűr. Rakétát repít az űrbe. Jó volt feküdni a fűben és a nagy kék golyóra gondolni, mely az űr boldog végtelenségében ringat engem és az életet. (Karinthy Frigyes) || a. (költői) A körülöttünk, főleg a fölöttünk levő világnak az a része, amelyben emberi szemmel semmi sem látható; üresség, a semmi. Hallom indulóját költöző madárnak A végtelen ürből, mely fölöttem kékűl. (Arany János) Gondolatom messze téved Kék ürén a semmiségnek. (Vajda János)
3. (elavult, irodalmi nyelvben) Üreg (1). De azt hol a kincs, tudnom csak szabad? – Jó távol innen egy barlang ürében. (Vörösmarty Mihály)
4. (átvitt értelemben, választékos) Vkinek, vminek eltávozásával, megszűnésével keletkezett hiány vmely egészben, szervezetben. Nagy űr maradt utána. Pótolhatatlan űrt hagyott maga után. A legszebb hadnagyot elvitték Trencsénből, ami azonban nem hagyott nagyobb űrt a kis … városban. (Mikszáth Kálmán) || a. (átvitt értelemben, ritka, választékos) Terv, cél, érzés, gondolat hiánya (a lélekben), ill. ennek tudata. Ürt érzek, mondhatatlan űrt. (Madách Imre)
5. (átvitt értelemben, választékos) <Két v. több személy közti> távolság, idegenség. Ezek után még nagyobb űr választja el őket egymástól. Mekkora űrnek kell itt lenni, mely a polgárságot az értelmiségtől elválasztotta. (Tolnai Lajos) Óh, jaj, az út lélektől lélekig! … | S köztük a roppant, jeges ür lakik! (Tóth Árpád)
Szóösszetétel(ek): 1. űrlövedék; űrméter; űrminta; űrtérfogat; 2. világűr.
