veláris
veláris [ë v. e] melléknév és főnév (nyelvtudomány)
I. melléknév Olyan <beszédhang>, amelynek képzésére az jellemző, hogy a nyelv hátának hátulsó része a lágy szájpadlás v. az ínyvitorla felé emelkedik, ill. ilyen módon történő v. létrejövő hangképzés, mozzanat. Veláris hangok; veláris képzésű; veláris rés, zár; veláris terület: a lágy szájpadlásnak az ilyen hangok képzésekor igénybe vett része. || a. Olyan <magánhangzó>, amelynek képzésekor nyelvünk hátának hátulsó része a lágy szájpadlás, ill. az ínyvitorla felé domborodik; mély (hangú). A magyar nyelv fontosabb veláris magánhangzói: a, á, o, u. || b. Olyan <hangrend>, amelyre az ilyen magánhangzók jellemzők. Veláris hangrendű szó. || c. Olyan <mássalhangzó>, amelynek képzésekor nyelvünk háta a lágy szájpadlással zárt, ill. rést alkot. Veláris mássalhangzó a magyar „káka”, „gágog” szavak k, g hangja, a „munka” szónak n betűvel jelölt hangja, a német „ach” szónak ch-val jelölt hangja. || d. (ritka) Veláris l: <némely nyelvben, pl. a lengyelben> az l-hez hasonló, a nyelvnek a lágy szájpadlás felé hátrahúzott hátával és tágabb oldalsó résekkel képzett folyékony hang; kemény „l”. || e. Az ilyen magán-, ill. mássalhangzóra jellemző. Veláris hasonulás; veláris illeszkedés.
II. főnév -t, -ok, -a
1. Veláris, mély magánhangzó. Magyar velárisok: u, ú, o, ó, a, á.
2. Veláris mássalhangzó; torokhang (1a). A velárisok képzése.
