vénség
vénség főnév -et, -e [ë, e] (többes számban ritka)
1. A vén (I. 1) melléknévvel kifejezett állapot, életkor; a hosszú emberi, állati élet végső, hanyatló szakasza; kései öregkor. Elérte, utolérte a vénség. A vénség rendszerint sok bajjal, betegséggel jár. Belé ununk abb’ a hosszas vénségbe. (Csokonai Vitéz Mihály) Rozoga kocsi. Egyetlen ló vonja, sovány vén pej. A csípeje kiáll, a háta beesett, a halántéka horpadt a vénségtől. (Gárdonyi Géza) || a. Vkinek, vminek vén (I. 1, 2, 6–8) volta, kora, állapota. A koldus, a kutya vénsége; a fa, a kalarábé, a zöldbab vénsége; arcának vénsége; a kastély, a torony vénsége; a bútorok, a könyv vénsége; vénségében: vén korában, élete végén; vénségére: a) mire vén lett, vén korában. Vénségére koldusbotra jutott. Nem gondolta volna, hogy vénségére ezt kell megérnie. b) noha már vén korban van, vén kora ellenére. Verseghy volt az, ki állításait késő vénségében is … védelmezte. (Vörösmarty Mihály) Vénségére elhatározta, hogy zord napjait a zenével fölvidítja. (Krúdy Gyula) || b. Az ezzel együttjáró, szemmel látható testi elváltozások. Látszik rajta a vénség. Késő vénség fehérlik | fejemen. (Katona József) || c. A kései öregkorral, a vén korral járó gyenge testi-szellemi állapot, gyámoltalanság, erőtlenség. Ápol, gyámolít, segít, támogat vkit vénségében. Alig tud már mozogni a vénségtől. Nem vénség az, ami engem sírba teszen. (Arany János)
2. (átvitt értelemben, ritka) Általában vminek hanyatló korszaka. Nem akarjuk vitatni, mennyiben igaz Chateaubriand azon állítása, miszerint a népek gyermekkorát és vénségét egyaránt a költemények jelölnék. (Kossuth Lajos)
3. (többes számban is) (tréfás, rosszalló, gúnyos) Öreg ember v. asszony. Összeaszott, reszkető, töpörödött vénség. Mit akar itt ez a vénség? Hogy kifestette magát ez a vénség. Nem álmos vénségek darvadoztak itt …, hanem kurucok káromkodtak. (Móra Ferenc) Megjön a három vénség, keresnek, meglátnak a boglya tetején. (Móricz Zsigmond)
vénségi.
