végül
végül határozószó, felső fok: legvégül (választékos, irodalmi nyelvben)
1. <(Huzamosabb) cselekvés, folyamat, állapot befejező mozzanatára való utalásként:> utoljára, a végén. Megette ebédjét, ivott rá egy pohár bort, végül rágyújtott egy szivarra. Az ember végül homokos, | szomorú, vizes síkra ér, | szétnéz merengve. (József Attila) || a. <Hosszúnak tartott v. feszült várakozás kifejezésére:> ha sokára is, mégiscsak; végre (1a). Végül elérte, amit akart. Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? (Ady Endre) || b. (költői) Hosszabb folyamat, állapot legvégén, főleg az élet végső szakaszán. [A vén gulyás.] S leül biztos öntudattal Hogy rendén a számadása. | Nem hiányzik-é majd végül? | Nem én dolgom … (Arany János) Kit anya szült, az mind csalódik végül. (József Attila)
2. <Felsorolás utolsó tagját kiemelő szóként:> utolsónak említve; az említettek befejezéséül (említve); végre (2). Volt a csomagban hurka, kolbász, szalonna, karaj s végül egy szép sonka. Végül, de nem utolsósorban: utolsónak említve, de nem azért, mintha jelentősége kisebb volna.
3. (bizalmas) <Vmely meghökkentő, bosszantó v. súlyos esemény bekövetkezésére utalva:> végül még: az lesz a vége, hogy …; még megérjük, hogy …; végre (4). Végül még kitöröd a nyakadat!
4. Végül is: a) <hosszabb keresés, próbálkozás, várakozás után> (leg)utolsó alkalommal is, (leg)utolsó ízben is. Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, Kicsi országom, … Százszor földobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is. (Ady Endre); b) <mivel az ellenkező feltevés helytelen, az ellenkező eset méltánytalan lenne,> elvégre. A becsület, tisztesség végül is így kívánja.
