veszendő
veszendő [e-e] melléknév és főnév
I. melléknév -n v. -en [e], -bb Pusztulásnak, elmúlásnak, elveszésnek kitett, erre kárhoztatott; mulandó. Veszendő lélek. Igy múlik el a világnak Minden gyönyörűsége! | Igy minden tündér nagyságnak Veszendő dicsősége! (Berzsenyi Dániel) Oly veszendő minden földi kincs … (Gyulai Pál) Magányos sír a keskeny, elhagyott Völgyben, kereszte ferde már, veszendő. (Tóth Árpád) || a. (irodalmi nyelvben) Testi, erkölcsi v. akarati tekintetben gyenge, gyarló, ellenállásra alig képes <személy, főleg nő>. Minden asszony, leány … veszendő és esendő, csak a kísértés, a csáb alkalma jöjjön eléje. (Jókai Mór)
II. főnév (csak némely határozóragos alakban) Romlás, pusztulás, kár. Veszendőbe megy vmi: a) elvész, elkallódik; b) felhasználatlanul marad úgy, hogy nincs is remény esetleges későbbi felhasználására; veszendőbe jut vmi; veszendőben van vmi: azon a ponton van, hogy elvész; veszendőre hagy vmit. De, ha rejtett céllal adsz neki, és ingyen: Kárba, veszendőbe sohse félj hogy menjen. (Arany János) Veszendőben van a régi … erkölcs. (Jókai Mór)
veszendőség.
