HANGNYOMATÉK
HANGNYOMATÉK, (hang-nyomaték) ösz. fn. Általában am. hangnyomat. Különösen a beszédben, (valamint a zenében is) egyes hangoknak, (szótagoknak, zöngéknek) a többiektől megkülönböztetése az által, hogy egyiket hangzatosabban, (erősb nyomással vagy föntebb emeléssel is) kitüntetjük, másokat pedig közönségesen vagy szokott módon (sulytalanul) hangoztatunk, végre némelyeket még ez utóbbiaknál is gyöngébben vagy mélyebben ejtünk, pl. ezen mondatban: az ember halandó, ha ezt szokott értelemben veszszük, s kissé gondosabban hangoztatjuk, az az névmutatót a többinél mélyebben, ember szóban az em tagot kissé nyomatosabban vagy emelkedettebben, s halandó szóban a ha tagot legnyomatosabban vagy legemelkedettebben ejtjük; az ,ember’ szó 2-ik tagja és ,halandó’ szó két utóbbi tagjára külön is nyomatékot, sem fel, sem alá nem helyezünk. Immár a kiemelt, illetőleg alányomott szókon vagy szótagokon némi kiejtési változás vehető észre, mit általános néven hangnyomaték-nak vagy csak nyomaték-nak (accentus) nevezünk, s ennek két főbb nemét találjuk: mély és magas v. éles nyomaték. Ez utóbbinak különösen hangsuly a neve. S ez ismét kétféle: erős és gyönge hangsuly. Ezek szerént a nyomatékot tekintve, minden oly magyar mondatnak, mely több szót tartalmaz, kiejtésében négyféle hanghordozással élünk, melyek: 1) erős vagy fő, 2) gyönge v. csekély hangsuly v. nyomaték, 3) sulytalan vagy közönbös szó vagy szótag, 4) mély nyomaték. Az erős jele legyen a ,nyomaték’ első betüje (n), a szótag önhangzóján felül, pl. hanlandó, vagy ha jobban tetszik, a ,suly’ szó első betüje (s), pl. haslandó vagy haslandó; a gyöngéjé vagy csekélyé pedig ez utóbbi első betüje (c) aláfordítva, pl. ember, végre a mélyé egy aláhuzott vonalka, mint a szanszkritban, pl. az; a sulytalanok vagy közömbösek nem jelöltetnek. Ha már a föntebbi példát máskép akarjuk értetni, a nyomatékozás is máskép fog kiütni, pl. ha a fő nyomatékot az ,ember’ szó első tagjára fektetjük: az enmber halandó, úgy találjuk, hogy a ,halandó’ szón vagy semmi nyomaték nem hallatszik, vagy pedig akaratlanul is valamely gyöngébb hangsuly annak nem első, hanem második tagjára esik, az enmber halandó; s az egész mondat, mint minden magyar ember fogja érezni, mást jelent, mint a föntebbi nyomatékozással. Amott a ,halandó’ szó képez ellentétet: az ember hanlandó, (nem halhatatlan); emitt: az enmber halandó, az ,ember’ képez ellentétet, mintha mondanók: az ember az aki halandó, (nem az Isten, nem az angyalok).
A magyar hangnyomatékozás tanát és rendszerét csak nem régiben fejté ki egyik társunk, miért azt itt is röviden eléadni szükségesnek tartjuk.
A magyar nyelvbeli hangnyomatékok fő felosztással: 1) észtaniak, vagyis értelmiek, 2) nyelvtaniak, 3) hangidomiak.
További felosztással, mint föntebb: 1) erősek 2) gyöngék, 3) mélyek. Mindhárom működik a fő felosztás létesitésében, ezen részletek szerént:
Az erős nyomatékok kétfélék: igehatók és nem igehatók.
Az igehatók ismét: igevonzó és igénfekvő.
A nemigehatók pedig: öszveségi, mondatfoglaló, ellentéti és megszólító.
Az igevonzó után közvetlenül az igének kell jönni: Tengnap írtam levelet bátyámnak, e kérdésre felel: mikor? s ,tegnap’ az igét (,írtam’) annyira magához vonzza, hogy ez minden nyomatékát elveszti, s a többi szó máshová helyezése nem szenved, okoz az értelemben tetemes változást, csak ama kettő maradjon úgy együtt: bátyámnak levelet tegnap írtam, vagy levelet bátyámnak tegnap írtam, vagy bátyámnak tegnap írtam levelet stb., de ha az ige más szó után jön, ez egészen megváltoztatja az értelmet, pl. bántyámnak írtam tegnap levelet, e kérdésre felel kinek? a többi értelemzavar nélkül ismét máshová rakható: tegnap bátyámnak írtam levelet stb. Ilyenkor még az igekötő is elválik az igétől, pl. tengnap küldöttem el bátyámnak a levelet vagy bátyámnak tegnap küldöttem el a levelet stb. Az igén magán pedig semmiféle nyomatéknak nem szabad állani.
Tagadó mondatokban igevonzó nyomaték van, pl. senmmit se tudok vagy nenm tudok semmit. Kérdő mondatokban szintén: honl késel az éji homályban. Az ~ě kérdő szócská az ige után jő: látod-ěn, látjátok-ěn. De ha az ě szócska elmarad, helyét az ige végtagjaira eső nyomaték pótolandja: Látond? látjántok? azaz kéttagú szónál a végtagra, több tagúnál a végelőttire.
Az igénfekvő magán az igén, s ha igekötővel áll, az igekötőn fekszik, mely az igétől ez esetben elválhatatlan, pl. künldöttem tegnap levelet a bátyámnak, e kérdésre felel (küldöttél?) enlküldöttem tegnap a levelet stb. e kérdésre felel: elküldötted? Az első mondatban jobb ha az egyszerü ige elül áll az irásban, de élő szóval, a sulyozás segítségével az értelem lényeges változása nélkül bármely rendben állíthatjuk öszve a szókat. Az öszvetett ige pedig (elküldöttem), minthogy előtte elválhatlanul áll a sulyos igekötő, akár irásban, akár élőbeszédben tetszés szerént változtathatja helyét.
A nemigeható nyomatékok az igehatóktól függetlenül működnek.
Az öszveségi, ismét vagy mindenségi vagy sokasági.
A mindenségi nyomaték mindig önálló, pl. minnden erőnket mengfeszitettük és minden erőnket ankkor feszítettük meg, az első példában a mindenségi mellett igénfekvő, a 2-ikban igevonzó nyomaték van.
A sokasági tetszés szerént igevonzó vagy nemigevonzó: sonk pénzt adunk ki hiába vagy sonk pénzt kinadunk hiába.
A mondatfoglalót alkotják a kötszók és visszahozó névmások, pl. minnthogy testünk, menlyet ronmlandó anyagból állított öszve a természet, meghal előbbutóbb: tenhát a lenlket ápoljuk inkább, menlyre hanlhatatlanság vár.
Ellentéti nyomaték: ronmlásnak indult, hajdan enrős magyar. Ide tartozik az öszveállitási is: énsz, enrő, ankarat sonkat tehet.
A megszólitó nyomaték a megszólitó eset (vocatívus) sajátja. Insten! kit a bölcs lángesze föl nem ér. Ez már csak szónyomaték.
Mind ezen elszámlált nyomatékozásban a hangsuly az illető szó gyöktagjára esik, kivévén mely a kérdő ě helyét pótolja.
Gyönge nyomatékok: 1) a természetes, 2) a hangidomi nyomaték.
Természetes nyomaték az, mely minden magánálló vagy egyes szónak gyöktagján, de a föntebbieknél gyöngébben hallatszik, mint Isten, ember, lélek, halhatatlan, halandó; mely viszonyított állapotban, sőt egész mondatban is mind addig megmarad, míg vagy
a) a föntebbiek szerént erős nyomatékká nem változik; vagy
b) az igéknél igevonzó nyomaték mellett elenyészik; vagy végre
e) a hangidom által nem módosíttatik.
Itt kitünő figyelmet érdemelnek a személyes névmások.
Ebben: énn olvasok, az ,én’ szón igevonzó nyomaték fekszik, ezen kérdésre felel: ki olvas, és azt teszi: én vagyok aki olvasok, nem más. Ebben: én onlvasok vagy jobban: énn, onlvasok, igén fekvő nyomaték és az ,én’ szón ellentéti nyomaték van, s azt teszi: ami engemet illet: olvasok, valamely ellentét állván mellette, például Péter ír, én (pedig) olvasok; ezen kérdésre felelvén: te (v. hát te) mit csinálsz? Úgy hogy ha ezen ellentét nem létezik, az én egészen elmarad: olvasok, ezen kérdésre felelvén: mit csinálsz?
Hasonló szerepjök van a személyes névmásoknak birtokragozott nevek előtt is, mint: az én könyvemet vitték el, (ki könyvét?); az én könyvemet elvitték, (mit tettek a te könyveddel?) a te és én szókon ellentéti nyomaték fekszik, valamely ellentét előzvén meg vagy követvén, pl. a Péterét ott hagyták. S ,én’ nélkül: könyvemet vitték el és könyvemet elvitték, ismét mint a föntebbiektől, mind egyik a másiktól különböző jelentésű, mit minden magyar ember ért; hanem amiről, fájdalom, a külföldi nyelvészek zavarban vannak, de nem saját hibájokból, hanem a mi hibánkból, kik még az úri imádságot sem fordítottuk igazi magyarsággal: Atyánk! ki vagy mennyekben, szenteltessék meg neved stb.
Egyik külföldi munkában olvastuk: az én atyám, németül körül-belül am. mein Vater der meinige. – Nem így áll a dolog, mert itt a nyomatékozás viszi a fő szerepet. Kisértsük meg német nyelven a mennyiben mi bírjuk, a személynévmások nyomatékozásának különböző fajait.
Énn olvasok, (e kérdésre: ki olvas, wer liest?), németül körülbelül igy volna: ich bin es der liest, (utóbbi része szó szeréntiebben: der ich lese).
Én onlvasok, (e kérdésre: te, vagy hát te mit csinálsz? und du, was machst du?), und ich vagy was mich anbetrifft, ich lese.
Olvasok, (e kérdésre: mit csinálsz? was machst?), lesen (thue ich).
Antyám olvas, (nem bátyám; ki olvas?), der (v. mein) Vater, (nicht der Bruder) ist es der liest. Atyám onlvas, (hát Atyád mit csinál?), was den (meinen) Vater betrifft: er liest.
Az énn atyám olvas, (ki atyja olvas?), mein Vater (nicht der Deinige) ist es, der liest.
Az én atyám onlvas, (a te atyád mit csinál?), was meinen, (nicht deinen) Vater betrifft, er liest.
A hangidomi (rhythmusi) nyomaték a magyarban tökéletesen a (magyar) zenei hangidom törvényein alapszik, melyek
1) A magyar zenében, tehát nyelvben is egy sulyos, erős tag (erős ütenyrész) fegfölebb három gyönge tagon uralghat, de többön nem; innen ,halhatatlanságot’ szóban a gyök (hal) után még öt szótag következvén a 3-ik vagy 4-ik vagy 5-ik vagy 3-ik és 5-ik együtt, hangidomi nyomatékot veszen fel, pl. halhatatlanságot v. halhatatlanságot v. halhatatlanságot v. halhatatlanságot.
2) Sulyos v. erős tagot közvetlenűl sulyos tag (zenészeti nyelven: thesist, közvetlenül thesis) nem követhet, hanem csak (mint föntebb egy vagy több) sulytalan vagy gyönge tag (thesist, csak mindenkor egy vagy több arsis, vagy e helyett szünet – pausa – követhet). Innen
3) Ha az értelmi nyomaték egyike vagy másika közvetlen egymás mellé esnék, egyik elhomályosodik, pl. énn is enlmegyek vagy én ins elmegyek, azaz noha mind az ,én’ szót (ellentéti), mind az ,is’ szót (mondatfoglaló), mind az ,elmegyek’ szót (igénfekvő) erős nyomaték illetne, ha ezt az ,én’-re fektetjük, elveszti azt az ,is’, ha pedig az ,is’-re fektetjük, elvesztik azt a közvetlenül mellette, (előtte és utána) állók. Hasonló: egy meg egy kenttő vagy egy mneg egy kenttő, (azaz kenttőt tesz, a ,kettő’ szón igevonzó nyomaték van), mind három elsőnek hangsulyozása helytelen volna, kivévén, ha az első ,egy’ után szünetet használunk, pl. egy, meg egy kenttő, de a melylyel folytonos beszédben nem igen élünk. Így ezen mondat: ,Ha meghalok se bánom’, kétfélekép nyomatékozható: Han meghalok sen bánom és Ha menghalok se bánnom; az utóbbiban noha ,ha’ szón mondatfoglaló és ,se’ mint tagadó szón igevonzó nyomatéknak kellene állania, nyomatékát mindkettő elvesztette a közvetlenül következő erős nyomatók miatt, nemcsak, hanem figyelmes észleléssel azt tapasztaljuk, hogy ezen szókat a többi sulytalanoknál is még mélyebben hangoztatjuk, (mint a szanszkritban az erős hangsuly előtti tagot). Ebből értjük meg
4) A mély nyomatékot, mely mindig hangidomi, s különösen eléjön a névmutatókban, (a vagy az és egy névmutatókban), s ezek mindig mély nyomatékkal hangoztatandók, pl. ebben: az ember csanlatkozhatik, az ,az’ más jelentésü, mint ebben: az ember, (= azon v. az az ember csanlatkozik). Így különbözik: egy embert láttam, (= egy valamely embert) és: engy embert, (azaz engyetlen egy embert) láttam. Az erős nyomatékok, mint láttuk, a mondatot szabályozzák, (kivévén a megszólitót) tehát tulajdonképen mondatnyomatékok, a többiek pedig szónyomatékok; de tulajdonképen valamennyi csak egyes szótagon – az értelmi rendszerént a gyöktagon, a hangidomi más szótagon is – fekszik. Bővebben értesülhetni ezekről az Akadémiának 1860-diki nyelvtudományi Értesitőjében.
