HATÁR, (1)
HATÁR, (1), (hat-ár) fn. tt. határ-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. Eredetileg azon vonal, mely kijelöli, meddig hat valaminek ereje, működése, terjedelme. Az emberi észnek és életnek határa van. Határt szabni. Kimutatni a határt. Különösen 1) Képzelt vagy valódi vonal, mely valamely fekvő birtokot, térséget körülvesz, s más birtoktól, térségtől elválaszt. Ország határa. Vármegye, város, falu határa. Határt húzni, járni, vizsgálni. Határon túllépni. Határt járni, l. HATÁRJÁRÁS. 2) Ezen elválasztó vonalat itt-ott kimutató jel, pl. fa, halom, kerítés. Határt hányni, újítani, igazítani. Hármas határ, azaz három külön helynek öszveütköző szögén hányt három határdomb. „Fehérvári hármas határ, magam vagyok benne betyár.” Népd. 3) Egész földterület, melyet végvonalak és jelek vesznek körűl, milyenek egyes városokhoz, falukhoz, pusztákhoz tartozó földek, rétek, legelők, erdők stb. öszvege. Az egész határban nincs szőlőhegy. Debreczennek, Szabadkának igen nagy határa van. Az egész határt bevadászni. Csősz leszek én a nyáron, itt a pesti határon. (Népd.). 4) Átv. ért. korlát, megszorítás. Határt vetni a kicsapongásoknak. Mindennek van határa. A törvények határt szabnak a kortátlan szabadságnak. A túl terjedő hatalmat illő határok közé szorítani.
Törökül hadd. A szláv nyelvekben is; határ, chotár; a héberben 
(‘atâr), am. cinxit, circumdedit.
(‘atâr), am. cinxit, circumdedit.
