IKES IGE
IKES IGE, ösz. fn. Általán mind azon igék, melyek a jelentőmód jelenidejének egyes harmadik személyében, vagyis számos esetben csak a tiszta igegyökhöz vagy pedig többnyire már az igetörzsökhöz ik toldalékot vesznek fel, s mindig valamely szenvedő állapotot fejeznek ki; milyenek a) az egyszerü tiszta középigék, pl. es-ik, lak-ik, esz-ik, isz-ik; vagy ön- és áthatóból közvetlenül származottak, mint nyúl-ik, vál-ik, hajl-ik, hall-ik, tör-ik, érz-ik, vérz-ik; vagy más képzővel közvetítve alakúltak, mint édes-ed-ik, lát-sz-ik, rak-od-ik, gondol-koz-ik, bán-kód-ik stb. b) belszenvedők, ód, őd és ódz, ődz képzők segitségével, mint: hányód-ik, vetőd-ik, fonód-ik, csalód-ik, záród-ik, takaródz-ik, fenyegetődz-ik stb. c) külszenvedők, at et és tat tet képzők társaságában, mint: hányat-ik, vettet-ik, fonat-ik, csalat-ik, üttet-ik, zárat-ik, építtet-ik stb.
Az ik rag, mint föntebb látható (~IK (1), egyes harmadik személy raga) és elé is fordúl az általános multon kivül minden időben, néha más ön- vagy mássalhangzóval is öszveolvadva, pl. zárat-ék (= zárata-ik), záratn-ék (= zárat-na-ik), záródj-ék (= záród-jon-ik), záratand-ik stb. Az ik magában, mivel más személyben elé sem jön, nem jelent szenvedést, és az ik-kel járó képzők vagy ragok rendszerént már maguk kifejezik a szenvedő állapotot, azonban mivel a külszenvedő igék ragai ugyanazok a miveltető igékéivel, valamint az ikes igék személyragai is az alanyi (vagyis határozatlan) igehajlitásbeliekkel, főkép a többesben, noha a mondat egészben véve nem okoz semmi zavart, minthogy a miveltető igék mellett mindig ott áll a tárgyeset, de mégis a miveltető igéket már magában a ragozásban is czélszerü volna a külszenvedőtől megkülönböztetni. Ezt némelyek ugy vélték elérhetőnek, ha a külszenvedő raga megkettőztetnék, pl. adat-om, adat-unk, veret-em, veret-ünk stb. miveltető, adat-tat-om, adat-tat-unk, veret-tet-ünk, veret-tet-tek, veret-tet-nek szenvedő alak volna. De köz életben ezt mint amazt is használják mind miveltető, mind szenvedő értelemben, s maga a rag nem foglal magában szenvedő értelmet. Czélszerübbnek vélnők, ha a régiség némely példái után is a végső t, szenvedőleg th-val iratnék, pl. (a malomba búzát) vitetünk, vitettek, vitetnek; és (a gőzkocsikon gyorsan) vitethünk, vitethtek, vitethnek; így viteténk, vitetétek, vitetének és vitethénk, vitethétek, vitethének; továbbá vitettünk és vitethtünk; vitetendünk és vitethendünk stb. Vannak igéink, melyekben sz alkotja a szenvedő állapotot, pl. lát-sz-ik, hallat-sz-ik és nem igetörzsektől: beteg-sz-ik, gazdag-sz-ik. Már pedig az sz-szel rokon a h, és a h különben is kóros, szenvedő állapotot is jelent, pl. had, hed, hoszik, höszik, huszik, hüszik képzőkben.
