Í, (1)
Í, (1), a kicsi í, hosszasan ejtve; tizenhatodik betü a magyar ábéczében, s az önhangzók közt hetedik. Tartozik rendszerént az éles hanguak sorába, s mind mély, mind magas hangu szókban eléfordúl, vagyis itt is, sajátlag két egymástól különböző í-t, mélyet (v. vastagot), és magasat (v. vékonyat) vehetünk fel. Éles vékony hangjánál fogva sivító-nak is mondható. Vannak azonban oly hosszú í-k is, melyek részint hosszú é-vel, részint hosszú ű-vel váltakoznak, pl. émelyeg, ímelyeg, émett ímett, éperedik íperedik, hézag hízak; mív mű, hív hű stb. miért ismét két különböző í-t, öszvesen négyfélét vevénk fel az Előbeszéd 44, 45, 46. lapjain.
A tájbeszédekben általán minden hosszú í könnyen megrövidűl, (mint az ú és ű is), mit az irodalom is követ. Hanem a verselésen kivül jobb hangzás kedveért e szabályt követhetjük: Ha a gyökszók önmagukban állanak, a hosszú í lehetőleg változás nélkül álljon, pl. íj, ír, ív, íz, hí, szí, ví. Ellenben bármely gyökökhöz, ha oly rag vagy képző járúl, melyben hosszú hangzó van, akkor a gyök í-je inkább röviden ejtessék, mint: bír, biró, birál, birság; íte, itél, itélet, itész; íge, igér, igéret, igéz, igény; hízik, hizás, hizó, hizlal; íz, izes, izetlen, izlés; ír, irás, irkál; íz, izom, izmos; íj, ijas, ijaz, ijász; víz, vizes, vizel (ezeket t. i. a víz-től származottakat az általános szokás is röviden ejti). A gyökszók végén eléforduló í, midőn hangzós ragot vesz föl, szintén megrövidűlhet, kivált v vagy j segédbetü fölvételével, mint: hí, hi-v-ok, hi-v-ás, hi-v-atal; rí, ri-v-ás, sí, si-v-ok, si-v-ás, si-v-alkodik; ví, vi-v-ás, vi-v-ok; szí, szi-j-as, szi-j-ács; nyí, nyi-v-es, nyi-v-elődzik (nyihelődzik). Néha már maga a gyökszó hangzatosság vagy határozottság kedveért fölveszi a segéd betüt, mint: hív, szív, mív, nyív, vagy ű-re változik: hű, szű, mű, nyű. Némely származékokat már maga az általános nyelvszokás is állandóan röviden ejt, pl. bír birkozik, birodalom, ír irkál, iroda, irodalom, víz vizes, tíz tizenegy, tizenkettő stb.
Némely ikerszókban a hosszú a vagy o hangzóknak kicsinyített változata, mint: ím-ám, ímmel-ámmal, díb-dáb, líg-lóg, nyím-nyám. Az ít képzőjü átható igékben az eredetibb régies ój, éj, ó, é-ből változott által, mint: szabadót, szabadojt, szabadejt, szabadét, szabadí; tanót, tanojt, tanejt, tanét, tanít, miről részletesen l. Bevezetés 133–134. . VIII. alatt. Továbbá, mint ékvesztő önhangzóról l. ugyanott 47, 48. l. Valamin a rövid i, hasonlóan a hosszu í is általán kétféle: vastag és vékony hangu, s amaz vastag, emez vékony hangu ragokat és képzőket veszen föl, pl. híg, higak, higgad, higany; hí (ige) hivás, hivat, hivok; ír, irás, irat, irok; szív (ige) szivok, szivás, szivar, szivárog; szív (főnév) szivem, szived, szives; hív (fn. és mn.) hivek, hivség, hivtelen stb. mint elül is érintők. V. ö. rövid I.
